Shock!

Kár volna azon vitatkozni, hogy Neal Morse évek óta lendületben van, s ezt Momentum című legfrissebb anyaga is ékesen bizonyítja. Már a Spock's Bearddel és egyéb formációval is félelmetes sebességgel ontotta magából a többnyire kimagasló színvonalú műveket, és nincs ez másként szólólemezeivel sem. A nashville-i hittérítő saját beszámolója szerint azzal a szándékkal írta meg – szokása szerint néhány nap leforgasa alatt – ezt a másfél órányi zenét, hogy tovább haladjon azon a zenei és lelki úton, mely az elmúlt mintegy tíz évben meghatározta szólópályáját. A tematika és a zenei világ tehát adott, ahogy a színvonal is a megszokott. Sőt, összességében talán Morse karrierjének egyik legjobb albuma lett az igen spontán körülmények között megszületett Momentum.

Neal már milliószor bizonyította, hogy zenei ötletekből kifogyhatatlan. Naptár-egyeztetési problémák miatt a Transatlantic idén sem aktivizálódott, így maradt idő arra, hogy mindenféle előzetes terv és dalok nélkül néhány napra stúdióba vonulhasson régi tettestársával, a hasonlóan munkamámiás Mike Portnoyjal (aki mi mást is kezdhetne néhány szabadnapjával, mint hogy Nashville-be repüljön egy újabb albumot rögzíteni?!), és a „majd csak lesz valami" munkamódszerét tökéletesen alkalmazva görcsmentesen alkothasson. Ennek megfelelően nem állítanám, hogy Morse lemezről lemezre megújítja magát, de ez a fajta muzsika kellően változatos ahhoz, hogy a magamfajta proggereknek ne kelljen fanyalogniuk és egy helyben topogást emlegetniük, mert mindegyiken megtalálják az újabb és újabb csemegéket.

A jó értelemben slágeres címadó tétel a címhez méltó ütős nyitódal. Paul Gilbert azonnal felismerhető szólója feltétlenül nagyot dob ezen a nótán: bár alapvetően csípem Morse gitárjátékát, még néhány ilyen szóló simán elfért volna ezen a lemezen. Azt eddig is tudtuk, hogy Morse a harmóniák nagymestere, s egyszerűen nem lehet nem odafigyelni az utolsó hangig precízen megkomponált kórusbetétekre, például a Thoughts Part 5-ban. Lehet, hogy nem a világ legkarakteresebb szólóénekese, ráadásul ezúttal is akadnak olyan részek, ahol kicsit bizonytalannak érzem az teljesítményét, s szívesen vennék egy erőteljesebb hangot (azért akad néhány ilyen az amerikai progresszív színtéren), de az összkép azért így is bőven a nagyon kellemes tartomány határain belül marad.

A lemez első fele öt rövidebb, direktebb szerzeményből áll, melyek közül egyedül a Thoughts Part 5 rejt némileg komplexebb dalszerkezetet – nem véletlen, hogy az album első feléből ezt tartom a legkiemelkedőbb nótának. Morse olykor csöpögősségbe hajló lírai szerzeményeit (különösen a szövegekkel együtt) ugyanakkor néhány kivételtől eltekintve sosem szerettem igazán, többek között a viszonylag jellegtelen énekhangja miatt, s ezúttal is ez a helyzet: véleményem szerint mind a Smoke and Mirrors, mind a Freak a felejthető kategóriába tartozik. A „B oldal" viszont egy, a Spock's Beard The Great Nothingját – hosszában és és zsenialitásában egyaránt – idéző monstre tétel: a World Without End számomra a 2012-es év egyik egyértelmű csúcspontja, amely hibátlan dramaturgiájával, klasszikus progos billentyűs intrójával, vonós/fúvós betéteivel, hihetetlen finom hangszeres megoldásaival, helyenként Kansas-ízű témáival, máshol dreames zúzásaival és nyakatekert ritmusaival szerintem simán odatehető az olyan kedvenceim mellé, mint a fentebb említett The Great Nothing, vagy mondjuk a Dream Theatertől a Six Degrees Of Inner Turbulence kettes CD-je. Több helyen, például a Never Pass Away döbbenetesen lendületes verzéje alatt, majd azt azt követő vonós/zongora/gitár-díszítésnél konkrétan méteres lúdbőrök jelentkeztek a karomon, de a szerzemény 34 perce során egy másodperc üresjárat sincs. Vallási meggyőződéstől függetlenül tapintani lehet azt a kicsattanó életörömet, ami ebből a muzsikából árad, mindenkinek csak ajánlani tudom rosszkedv ellen.

Bármennyire is összeegyeztethetetlennek tűnnek Morse igencsak lúzer megjelenésével (nem is beszélve a szövegvilágról!), a zúzós gitártémák mégis rendkívül jól állnak neki, és egyértelműen gazdagítják a Momentum amúgy is igen változatos zenei világát. Azt kell mondjam, talán ez a lemez (de a 34 perces opusz mindenképp) Morse eddigi leggitárközpontúbb szólóanyaga. Nem hiszem, hogy Paul Gilbert közreműködése miatt, de a Losing Your Soul laza verzéje az egyik kedvenc Extreme nótámat, a King Of The Ladiest idézi, vegyítve némi dreames gitárfikcsivel. Szintén nagyon ütős.

Amíg Morse évente ilyen minőségben szállítja le évről évre a soron következő alkotásait, addig felőlem akár a Vidám Vasárnap számára is komponálhat, és elejétől a végéig megzenésítheti az Újszövetséget. A hozzá hasonlóan kreatív muzsikusok mindegyikének szüksége van valamiféle inspirációra, s ez az ő esetében a már nem is tudom hány lemezen alaposan körüljárt keresztény újjászületés. Engem személy szerint nem különösebben köt le ez a szövegvilág, ráadásul lemezről lemezre szerintem unalmas is, de persze a szövegekre nem kötelező odafigyelni. A hibátlan zene viszont önmagában is megáll a lábán és mindenért kárpótol. És ha ezen felül időről időre más fantasztikus zenészekkel is kollaborál (ld. Flying Colors és társai), annak csakis örülni lehet. Remélem, a lendület még sokáig megmarad.