Shock!

A fene se igazodik ki az embereken. Itt van ez a Neal Morse, aki kilépett a Spock's Beard kötelékéből, mondván, ő megtért, és így már nem egyeztethető össze a zenekar munkássága a lelki csipkéivel. Ezek után sikeresen készített egy totálisan szpokkszos lemezt... Persze ez egyáltalán nem baj, sőt. Így legalább kétfelől élvezhetjük ugyanazt a minőséget és a szinte teljesen megegyező stílusú lemezt.

A "szinte" jelző Neal lemezének kissé megnövekedett patetikusságára, helyenként szimfonikusságára értendő, több itt a merengős, vagy néha épp kissé érzelgős érzéshalmaz, de így talán pont még jobban kihangsúlyozódhat a kissé lecsökkent arányú intenzív rész. Na jó, a téma is tükrözi Morse "testvér" hiteváltozását, hiszen az egész lemez koncepciója a teremtésről, az elkárhozásról és a megváltásról szól: az útról, ahogy az Ember, aki anno "egy lélek" volt az Istennel, ama bizonyos gyümölcs elfogyasztása árán saját önpusztító útjára lépett, és most, felismerve önnön gyarlóságát, keresi a visszautat az isteni egyesüléshez... Ámen. De hála az isteneknek (hoppá, bocs, Neal) ez a szövegvilág inkább elmélkedő jellegű, nem degradálódik gyülekezeti térítéssé.

Így hát lehet a zenére figyelni, ami egyaránt magában hordozza a Transatlantic-féle prog játékosságát, a Spock's Beard hirtelen hangulatváltásait és helyenként apró instrumentális vadságait, de van itt lecsücsülős, Yes vagy Asia nyomdokain haladó melankólia is. Szóval, a prog rock nagy turmixgépe termelte ezt a lemezt, de kifejezetten kellemes adalékokból dolgozott.

Neal (ének, gitár, billentyűsök, kütyük, szellemiség) mellett Randy George bőgőzik (nem is akárhogy), és Mike Portnoy dobol, csakazértsem írom le, hogy honnan ismerhetjük őkelmét (karikázd be a helyes választ! 1. Dream Theater, 2. Gorgoroth, 3. V-tech). Rajtuk kívül Phil Keagy - szintén hithű keresztény testvér, ám emellett kiváló gitáros - is elereszt két szólót és besegít az énekbe is helyenként. Amennyire féltem ettől a lemeztől, annyira "rendben volt" rögtön az első meghallgatáskor. Mint mondtam: számomra született még egy Spock's Beard, egy kissé eltérő filozófiával, de erre nem kell feltétlenül figyelni, valamint kissé árnyaltabb stílusjegyekkel.

A dalokat nem érdemes elemezni, hiszen a nyolc szerzeményből négy eleve több tételből áll, és szinte mindegyik önmagában annyi dallamot, riffet, harmóniát vonultat fel mint más előadó egy egész lemeze.

Ne féljetek, a Morse-jelek jó híreket kopognak. Zeneileg legalábbis mindenképpen.