Sok viszontagságon ment keresztül az egykori extrém metal reménység, mire eljutottak a harmadik lemezig, többek között Nagy Levi helyett saját frontemberük lett, Horváth „Pityesz" István személyében, aki megfordult már sok zenekarban (Neurotrend, Fresh Fabrik, Sun Workshop), és aki hallhatóan igyekszik gatyába rázni a zenekart.
Mindig bíztam Pityeszben, hogy majd egyszer megtalálja azt a zenekart, ami igazán illik hozzá és kerek egészet alkotnak, úgy tűnik, ez most sikerült, bár még mindig azt mondom, sokkal több van benne, mint amit itt megmutat. Azon lehet vitázni, kevés-e a dallamos ének a lemezen vagy pont elég az üvöltözés, ez a zenekar dolga, ők most így látták jónak az arányokat, talán majd a következő lemezen másfelé is mozdulnak. Persze nem kell most arra gondolni, hogy Pityesz végigordibálja az egész albumot, akad itt egy kevés dallamos refrén, de tényleg nem ez a jellemzője a nótáknak.
A másik óriási erőssége a csapatnak egyértelműen Bánfalvi Sanyi, aki hazánk legjobb groove-metal dobosa és pont. Ebben nincs vita. Már süldő korában is érezni lehetett, hogy nagyon érzi a ritmusokat és sajátosan, egyénien dobol, ráadásul látványosan is, ami koncerteken még dob egyet a produkción. Nyilván jót tett neki a profi munka Ákos mellett, de itt él igazán, élmény csak a játékát figyelni. Akkora húzást ad a nótáknak, ami tanítanivaló hazai dobos-palántáknak.
A lemezen 11 istencsapása hallható, jobbára zsiger-riffelés, és igazából számomra ez a hátulütője a zenének, nincs igazán jó Dal a cd-n. A Pantera nyoma sok nótában fellelhető, olykor túl nyilvánvaló módon is, olykor konkrét Pantera dalok jutottak eszembe, hogy melyik téma hol is szerepelt már. Viszont a Neck Sprain nem olyan pengetisztaságú, mint egykori amerikai kollégáik, itt több a mocsok, a spontaneitás. Valahogy végig az volt az érzésem, hogy van itt egy hatalmas adag riff meg dobtéma, de a Zene hiányzik az egészből. A Panterában is az volt a csodálatos (többek között), hogy a brutalitás mellett hihetetlenül megjegyezhetőek voltak a riffek, szólók (itt azok sem jeleskednek túlzottan), és minden az égvilágon. Mindamellett tény, hogy koncerten iszonyat gyalulós tud mindez lenni a Neck Sprain, ebben a formában is.
A cd-t sokszor végigpörgetve az az érzés fogalmazódott meg bennem – illetve ez már elsőre lejött – hogy bizony kellene ide egy Dalszerző Janó Misi mellé, aki egy jó ritmusgitáros, de nem több. Egy olyan valakire lenne itt szükség, aki igazi arcot tudna adni nekik, és Pityeszre visszatérve: kellene valaki, aki normális énektémákat ír neki. Valószínűleg ő az a fajta énekes, akinek megvan az hangi adottsága, de egyszerűen nem tud saját magának igazán jó témákat kitalálni (ami talán a hetedik nótában világlik ki a legjobban, illetve a negyedikben, ahol igencsak hamiskás). A hatos nótában hallható az első nagyjából emlékezetes refrén, a többi simán elsiklik az ember füle mellett. És ha már kiabál, azt is tehetné sokrétűbben. Dühös meg minden, csak hát. Hosszú távon a lemezt hallgatva valahogy fárasztóvá válik mindez. Hozzáteszem: koncerten mindez egyáltalán nem tűnik fel, valahogy ott jobban működik a csapat elsöprő ereje. Írom mindezen negatívumokat úgy, hogy a dalok részletei így is nagyon tetszenek, kifejezetten jóleső érzés hangosan végigdöngetni a lemezt.
A záró nóta egy akusztikus, éneklős darab, ez az egyetlen hely, ahol igazán kihallani milyen lehetőségek rejteznek még Pityesz torkában, viszont talán arra is fény derül, miért is nem énekel ilyeneket gyakrabban: nagy hiányosságai vannak a kiejtés terén. Anyanyelvi tanárt neki azonnal! A hangzás számomra kicsit túl kásás, egy karcosabb gitársound érzésem szerint ütősebb lett volna – bár ez nyilván koncepció volt a csapatnál, meg hát ízlés dolga. A borító (digipackos kiadvány egyébként) viszont telitalálat még úgy is, hogy ezt a „rakjunk dühös, szarvakkal rendelkező állatot a borítóra"-dolgot már a Slipknot egyszer ellőtte. Sebaj.
A pontozással kicsit bajban vagyok, hiszen nagyon sok embernél év lemeze, telitalálat, hiszen hasonló csapat nem nagyon létezik itthon, meg tény és való, hogy két pillanat alatt őrjöngő vadállattá változtatják a legszelídebbeket is, ám ha azt vesszük figyelembe, mi az, ami hiányosság náluk, illetve mit lehetne még kihozni belőlük, akkor már lejjebb csúszik a pontszám.
Szigorú leszek, annak ellenére, hogy biztosan sokat fogom még hallgatni ezt a lemezt, ha éppen ösztönmetalra vágyom, szóval ez most csakis nálam 7,5.
