A Csehországból származó Negative Face kellemesen zöldes árnyalatban pompázó CD-borítóját nézegetve több dolog feltűnt, ami miatt egyrészt érdeklődve, másrészt viszont kicsit aggódva nyomtam be a muzsikát. Először is: tizenegy közreműködő muzsikus (köztük egy versmondó nagypapa) fényképe díszíti a booklet közepét, és a pár állandó szereplő mellett minden dalban szerepel valaki közülük, különleges hangszerekkel gazdagítva a muzsikát – és be is bizonyosodott, hogy ez igencsak vegyesfelvágott jelleget kölcsönöz a lemeznek.
A másik dolog a kétnyelvű szövegek használata, ami bár érdekes, se a cseh, sem a szögletes angol nem segíti elő a dallamok befogadhatóságát.
Az első track a már említett idős úr – neve alapján a csapat oszlopos tagjának, a gitáros-énekes Matej Lipskynek a nagypapája lehet – fennkölt monológjával indít, amolyan csehül mesélő Gandalfként. Aztán berobban a zene: mélyen riffelő gitárok, hömpölygő Hammond orgona, váltott férfi és női ének. Bár kis gondolkodás után a dark-gót skatulyába dobtam a címadó nótát, a sok kis díszítés, szólisztikus betét és fura hangzat azért érdekessé teszi a dalt. Tehát nem tucatzene, annyi szent. Jó példa erre a hörrentéssel ránktörő, már angolul elhangzó Self. A Clouds-korabeli Tiamatos kezdés ellenére van itt minden: a riffek alatt végig nyomul a szaxofon(!!!), és izgalmasan magasra ívelő, elszállós szólót is kapunk.
Mellesleg a dalszövegek legtöbbjének angol és cseh változata is olvasható, bár csak a kezdő és záró nótát éneklik anyanyelvükön. A megszólalás sem rossz, bár hagy kívánnivalót maga után – főleg a dobhangot éreztem sokszor dinamikátlannak a nagy zeneszőnyeg alatt.
A zene végig változatos marad: Coolness of the Moon eleje már inkább a The Gathering szellemében fogant. A gitáros bontogatásra tündéri női éneket raktak, melyre Matej egyszer-egyszer rádumál, kicsit régi Theater of Tragedy-jelleggel. A dal felétől nagy zúzás jön, torokhangú szövegeléssel – aztán mindez összevissza tekeredik, vált, gyorsul, kishölgy be, hörgés ki, zúzás, szintitekerés, versszak vissza. Eldöntöttem: nevezzük progresszív gót-doomnak a muzsikát. A Light, Dark... szintén a régi Tiamat hangulatát hordozza: nyers, kicsit kiforratlan, de innovatív zene, kapálósabb és lassulós riffek sorozata, vastag szintiszőnyeg, és hörgés is van dögivel.
Ez alapján már bemérhető talán a stílus, de mindegyik dalban van valami kis csemege, amire a hallgató felkapja fejét: A billentyűs, suttogós, váltott énekes The Winter Pink Floydos Moog-szinti szólóval zár. A kis Voivod-hatással bíró The Blue-ban Klara Kondelikova kislányos hangja az Ambeon lemezen éneklő hölgyet idézi. A kicsit feleslegesen keménykedő Summer Time elején szép a szóló, a záró Pán Zracel pedig fuvolát és hegedűt vonultat fel kissé keleties dallamaiban. Többször meghallgatva utóbbi dal talán a legelőremutatóbb a lemezen. Végig izgalmas, és sokat megmutat a csapat ötlettárából.
A sok keveredő hangulat és stílus ellenére pozitív arcát ismertem meg a csapatnak – vagy projektnek, ha a résztvevők számát nézzük. Matej és társai helyében mindenképp egységesíteném a képet, ha továbbra is 3-4 perces dalokban gondolkoznak. Avagy csinálnék egy komplett zenei tripet, nem törődve a bevett dalírási konvenciókkal. Ez utóbbi talán jobban illene a zenekarhoz. Addig is csekkolja le őket, aki szereti a Green Carnation elvontabb dolgait, a Without Face furán szövevényes világát és sem a cseh nyelv, sem a meredek zenei megoldások összeházasítása hallatán nem retten meg.
