Shock!

Ahogy egyre nyilvánvalóbbá a zenehallgatói fogyasztás megváltozása, úgy próbál egyre több előadó lépést tartani a kor diktálta trendekkel, és a felszínen maradni. Alkotni kell, egy zenész számára pedig nincs más megoldás, zenét kell írnia, ez a lételeme. Nekünk, rajongóknak pedig zenét kell hallgatnunk, mert nekünk meg részben ez a lételemünk. Szóval a dolog lényegi része ezdettől fogva ugyanaz, csak a forma változik, ami pedig elengedhetetlen. Szerencsére akadnak csapatok, akik egész ügyesen alkalmazkodnak a megváltozott viszonyokhoz, és most, a tervezett EP-trilógiájának második felvonásánál járó Nine Inch Nails esetében már kezdem kapisgálni, mennyire fontos is a banda életében ez a kényszerű változás.

Trent Reznor az elmúlt huszonkilenc évben többször is pihenőre küldte szürreálisan beteg agyszüleményét, de számomra leginkább az eddigi utolsó teljes lemez, a Hesitation Marks kongatta meg leghangosabban a vészharangot. A zene, amely kirobbanóan eredeti és hullámvasútszerűen izgalmas volt, végül csak megfáradt és unalmassá lett. Legalábbis akkor valami hasonlót éreztem. Aztán az időközben családot alapított és egy Oscar-díjat is bezsebelt majesztró két olyan öles lépést tett előre, amivel érzésem szerint, megmenekült a NIN. Az egyiket a régi alkotócimbora, Atticus Ross bevétele jelentette a projektbe, a másik pedig a kislemezes formátumra való átállás. A tavalyi Not The Actual Events nem győzött meg maradéktalanul arról, hogy tényleg van értelme Reznoréknak EP-skedni, habár akadtak ott is erősebb momentumok, az új, ötszámos anyag viszont már érdekesebb lett, és ami a legfontosabb, végre visszatérni látszik a The Slip óta annyira hiányolt vérbeli NIN-életérzés is.

A nyitó Less Than egyből a 2013-as lemez vonalát igyekszik tovább húzni: a kelleténél jobban idézi meg a Copy Of A / Came Back Haunted párost, amelyek egyébként jóféle poposabb elektronikus szerzemények, és végül is ez az aktuális reinkarnáció is ugyanúgy hallgatatja magát, némi retro synthwave-hatással megspékelve. A Hesitation Marks hangulata ezután sem tűnik tova teljesen, de a The Lovers sokkal ihletettebb darab, mint az említett nagylemez legtöbb szerzeménye. Egy elektronikus óra rideg kérlelhetetlenségével zakatol a bizonytalan vég felé, és még úgy is andalító, hogy közben roppant aszimmetrikus hatású. Hasonlóan nyomasztó, posztapokaliptikus lírai a This Isn't The Place, s bár Reznor nem üvöltözik benne, és még heves riffelés sincs, mégis áthatja az a tüskés komorság, amely miatt annak idején a NIN kultikus bandává nőhette ki magát, és egy generáció filmzenéjévé válhatott. És innentől kezdve mintha a Reznor / Ross párosnak végre eszébe jutott volna, hogy mit is ígértek, amikor belevágtak ebbe a kislemezes kalandba.

Nem is tudom, mikor éreztem már azt a bandánál, mint amit a Not Anymore hallgatása közben, vagyis hogy végre mernek kockáztatni és elszakadni a kisujjukba beletokosodott maníroktól. Kiszámíthatatlan, hibbant és igazi zajos minimál industrial, a punk ősi, nyers dühével, és mindezt olyan formában tálalják, amely nineinchnailses, és valami más is. Ha ez lesz a Reznorék által választott új irány, akkor engem fel is írhatnak a vendéglistára! Mert akad itt még egy tizenegy és fél perces záródarab, a The Background World, ami végleg bebizonyítja, hogy a kapkodás a múlté, és Trenték manapság már inkább abban lelik örömüket, ha egy-egy témát, hangulatot vagy csak egy újonnan felfedezett effektet aprólékosan megismerhetnek és kísérletezgethetnek vele, hátha kisül belőle valami érdekes. Ebben persze ott a veszély, hogy a kísérletezés tüzében égve az alkotó elveszíti a kontrollt, és a végeredmény értékelhetetlen lesz. Szerencsére ennél a két veteránnál ilyesmiről szó sincs, hiszen egyiküknek mégis csak olyan klasszikusokat köszönhetünk, mint a Head Like A Hole vagy a Hurt, a másikuktól meg olyat kaptunk, mint az Éli könyve című film kísértetiesen zseniális filmzenéje. Szóval van remény a Nine Inch Nails jövőjét illetően.