Shock!

Trent Reznor ezt sem siette el. Épp egy éve, hogy ígéretet tett egy új Nine Inch Nails anyag megjelenésére, és bár a nagy visszatérést nagyvonalúan 2016-ra időzítette, én már mégis kezdtem elveszíteni a reményt, hogy az Oscar-díjas zeneszerző idén tényleg új NIN-akármivel lep meg minket. De aztán most decemberben egy Rolling Stone-nak adott interjúban Reznort óvatosan emlékeztették korábban tett ígéretére, mire a muzsikus csak ennyit felelt: „Azok a szavak az én számat hagyták el, nem igaz? Ó, igen, és már december is van, nemde? Csak várjátok ki!" És valóban, szinte az utolsó pillanatban esett be az ablakon az ígért anyag, amely sajnos azonban „csak" egy ötszámos, 21 perces EP lett. De ne legyünk telhetetlenek, mert bár a legutóbbi nagylemez, a Hesitation Marks három éve jelent meg, azóta Reznornak azért volt egy Gone Girls filmzenéje, és nemrég közreműkdött a Before The Flood dokumentumfilm hangaláfestésében is, szóval az indusztriál-ikon rajongói azért csak nem maradtak az út szélén üres kézzel.

NIN-rajongóként persze az ember mégiscsak éhezik azokra az elborult, zajos, elektronikusrock-tónusokra, amelyeknek akkora szakértője az egykori szadomazo-önpusztító fenegyerek, így még ennek az EP-nek a megjelenését is nyáladzva vártam, főleg az olyan előzetes kommentárok alapján, miszerint ez a 21 perc valami teljesen újszerű lesz, ami nem hasonlít sem a korábbi NIN-re, sem pedig Reznor és régi/új társa, a most már hivatalosan is bandatag Atticus Ross közös filmzenés dolgaira. Trent ráadásul többször is bizonyította már, hogy épp eléggé kiszámíthatatlan és újító zeneszerző ahhoz, hogy neki aztán el is higgyük az effajta túlzó kiejlentéseket.

Na most, a nyitó Branches/Bones annyira Nine Inch Nails, hogy minden további nélkül beilleszthető a The Slip elejére. A Dear World már valóban érdekesebb, jellegzetes NIN-es minimalizmus jellemzi, Reznor a With Teeth-korszakra jellemző dallamokat hoz, és felbukkan itt vangelises vagy még inkább jeanmicheljarre-os szintetizátor-pittyegés is, amitől kap a dal némi '70-es, 80-as évek hangulatot, bár a dobtéma eléggé modern, mint ahogy a szintén reznoros effektek és gitárprüntyögés is. Vehemens ritmusokkal vértezték fel a She's Gone Awayt, amely jellegében valóban nem hasonlít Reznor korábbi dolgaira, bár ha nagyon akarom, akkor némi párhuzam vonható e dal és a How To Destroy Angels elektronikusságtól túlfűtött, bizarr világa között. De lehet, ebben az is szerepet játszik, hogy a dalban Reznor felesége, Mariqueen Maandig is vendégeskedik, akivel pedig az angyalpusztításban is együtt foglalatoskodnak.

Kedvencem az EP-ről a The Idea Of You. Pattogós, riffelős téma úgy a korai Ministry stílusában, ám a melankolikus ízt behozó zongora és a punkosan vadulós refrén Reznor fésületlenebb korszakára emlékeztet, leginkább a Gave Up ugrik be róla. Itt egyébként ismét feltűnik egy vendég, maga Dave Grohl püföli jellegzetesen szikár, de energikus stílusában a bőröket. Az utolsó tételnél sokan felemlegetik a Godflesh nevét, és nem is véletlenül. A Dave Navarro agyontorzított gitározásával kísért Burning Bright (Field On Fire) egy szerelmeslevél az indusztrialista fémzenéhez, morózus és rideg, cseppet sem törődik azzal, hogy szerethető vagy könnyen befogadható legyen, és ez így van jól.

Szerencsére minialbumokat itt a Shock!-on nem feltétlenül pontozunk, mert bizony nagy bajban lennék a Not The Actual Eventsszel. Egyfelől jó újra viszont üdvözölni Reznort a Nine Inch Nails formájában, másfelől a magam részéről valami különlegesebbre, eredetibbre számítottam. Nem tudom, Atticus Ross mennyire vette ki részét ebből az anyagból, de nem igazán hallom a megoldásait, stílusát, ami miatt pedig épp hogy igazán érdekes lehetne ez az új kollaboráció a NIN keretein belül. Remélem, a soron következő szöges album ennél jóval merészebb és inspiráltabb lesz, és Ross is még jobban kibontakoztathatja majd apokaliptikus stílusát.