Shock!

Itt van hát az újkori, Trent Reznor és Atticus Ross fémjelezte Nine Inch Nails EP-trilógia záródarabja... ami valójában egy nagylemez. Vagy valami hasonló. Reznor már a kezdetektől fogva szívesen kísérletezgetett mind a zenével, mind pedig a technológiával, és nagy példaképéhez, David Bowie-hoz hasonlóan ő is előszeretettel agyal azon, miként kéne megreformálni a zenekiadás módját. Valószínűleg akkor is valami hasonló járt a fejében, amikor 2016-ban bejelentette, hogy társával lazábbra veszik a dalírást, kevésbé terveznek el minden előre, habár lesz majd valamiféle történet, ami végighúzódik a három anyagon. Mindehhez pedig a legalkalmasabb formátum Reznor szerint a minialbum, amiről az utóbbi időben több zenész is lenyilatkozta, hogy abban van a jövő, nem az unalmas és hosszú nagylemezekben.

Reznorékra aztán épp a modern kor cáfolt rá. Két EP után ugyanis azzal kellett szembesülniük, hogy a különféle zenei streaming szolgáltatóknál a kislemezek háttérbe szorulnak, a single-ök közé kerülnek, és emiatt hamar el is sikkadnak, kivéve persze, ha Kanye Westről vagy Taylor Swiftről van szó. Ezért a Bad Witch hivatalosan már nagylemezként jelent meg, viszont 30 perces hosszával annak igencsak karcsú, így ezzel meg is szerezte a legrövidebb NIN-album címét. Számít mindez? Rohadtul nem. EP vagy nagylemez, ami a fontos, az úgyis a zene, és sajnos tényleg egyre inkább az látszik, hogy minél rövidebben és tömörebben fogalmaz egy banda, annál jobb lesz a végeredmény. Kivételek persze mindig akadnak.

Egészen lazán, rockos felütéssel nyit a lemez a Shit Mirrorral. Kicsit a '90-es éveket idézi, a már megszokott nailses széttört, elromlott gépek hangjaira emlékeztető effektekkel, torzított énekkel modernizált darab, ami szépen átúszik az Ahead Of Ourselves zilált minimálzúzásába. Eddig minden nagyon nyers, zajos és szinte punkos a lemezen, ami erősen emlékeztet a The Slip leegyszerűsített, zsigeri világára. Aztán jön az instrumentális Play The Goddamned Part, ahol eltörik valami, és belecsúszunk a teljes elborulásba. Az egész olyan, mintha egy igencsak beteg Bowie-szerzeményt hallanánk, és nem csak a szaxofon miatt. Van itt valamiféle bizarr sötétség, ami Reznor hősének zenéjében is gyakorta ott bujkált, de a korábbi NIN is sok inspirációt merített belőle. Ebből a zajveremből bukunk bele a God Break Down The Doorba, amiben már Trent éneklésében is megelevenedik az egykori angol muzsikuslegenda szelleme. Zaklatott indusztriális popsláger ez, aminek szurokfekete szívében nem kevés dark wave is lüktet.

Az I'm Not From This World jól mutatja, hogy korunk egyik legbizarabb zenei formációja még mindig a NIN, ebben Reznor és Atticus Ross filmzenei karrierje csillan meg. Hangulatkeltésben a duó tényleg profi, az pedig, ahogyan a különféle, jellegzetes effekteket és zajkollázsokat felhasználják, egészen egyedi. A lemezt végül az Over And Out vezeti le, amelyben még visszatér az anyag slágerének vibrálása, máskülönben mély nyomot nem hagy maga után.

Most már biztos vagyok benne, hogy ez az EP-trió dolog elhibázott lépés volt Reznorék részéről. Ezt az utóbbi három-négy évet meg kellett volna hagyni a három anyag dalainak érleléséhez, aztán ezekből kiválogatni egy lemezre valót. Azokat még csiszolni, és akkor most kaptunk volna egy eklektikus, de érdekes NIN-lemezt. Így viszont a három anyag közül igazán egyiket sem érzem önmagában kellően erősnek, és egyben végig hallgatva érződik igazán, hogy még e rövidebb formátum sem garancia mindig a vadhajtások és felesleg lenyesésére.