Shock!

Mint a projekt teljes nevéből is kitalálható, a Destinia agya egy japán arc, Nozomu Wakai, aki konkrétan gitáros. Ebből kifolyólag a Frontiers elsősorban alighanem a távol-keleti piacot akarja megdolgozni ezzel a lemezzel, ennek tudom be a szerénynél is szerényebb európai promóciót. Döntésük ugyanakkor kissé érthetetlen, a Metal Souls ugyanis méltán tarthat(na) számot az itteni közönség érdeklődésére is. Hogy csak a legnyilvánvalóbb érvet mondjam, Wakai barátunk társai Ronnie Romero énekes, Marco Mendoza basszer és Tommy Aldridge dobos, akiket aligha kell külön bemutatni. Ráadásul a lemez még jó is... Az olaszok jóval kisebb nevekkel telezsúfolt stúdióprojektek sokkal gyengébb albumait is előszeretettel nyomják meg reklámszinten brutál módon, ez az anyag meg mintha jószerivel ki sem jött volna Japánon kívül...

A szigetországban köztudottan máig nagy becsülete van a klasszikus, gitárvirgákkal színesített hard rocknak, így senkit sem lephet meg, hogy a Destinia is ilyesmiben utazik. Az album zenei világa elég jól körbelőhető Yngwie Malmsteen, a Rainbow és a DIO nevével, sőt, a legmelodikusabb pillanatokban még a klasszikus Whitesnake is beugrik. Meg érzés, egy-két riff, szóló, dallam szintjén itt-ott a Loudness is, de hát ebben aztán végképp nincs semmi meglepő. Wakai barátunk ugyan elég fiatalnak tűnik, de a kezében van a stílus minden csínja-bínja, hallhatóan tényleg az anyatejjel szívhatta magába Ritchie Blackmore és Malmsteen munkásságát, és ami a legfontosabb, képes épkézláb dalokat írni.

Tekintve, hogy a japán rockzenészek zsigerileg vonzódnak azokhoz a speedesebb témákhoz, amelyek prototípusait annak idején Blackmore alkotta meg, majd Yngwie fejlesztette tovább, a lemez természetesen nem szűkölködik az efféle koffeingazdag, gyorsabb számokban. A nyitó címadó, a The End Of Love vagy a Be A Hero abszolút ezt az irányt hozzák, viszont Wakai összességében a tempókkal is elég változatosan bánik. A másodikként érkező, nagy kedvenc Rainben például mintha Ronnie James Dio szólókorszakának legszebb hagyományai élednének újjá egy kicsit lágyabb, billentyűgazdagabb hangszerelésben. Mondanom sem kell, ilyen típusú nótákhoz manapság keresve sem lehetne jobb tolmácsot találni a piacon Ronnie Romerónál, szóval nálam egyértelműen ez az egyik csúcspont. De hasonlóan kiérlelt darab például az ultramelodikus Take Me Home is, amely bármelyik újkori Whitesnake-lemezen a legjobb pillanatok közé kívánkozna. Az ökölrázós tempójú Raise Your Fistben Malmsteen legszellősebb arénahimnuszainak kissé nordikus hangulata kísért, a záró Ready For Rock pedig modernebb zakatolásával hoz ismét eltérő színeket a palettára. Utóbbi talán a kettes számú kedvencem a Rain után.

Habár magától értetődően bérzenészi melóról van szó, Tommy Aldridge természetesen elég rendesen odatette magát a nótákban, Mendoza neve szintén önmagáért beszél, Ronnie-t pedig eleget méltattam már az elmúlt években, így nem írom le róla megint ugyanazokat a mondatokat. Elsőrangú torok, sajátos Dio-találkozik-Mercuryval orgánuma emellett nagyon jellegzetes is, szóval tényleg bárhol, bármikor szívesen hallgatom. És ha már ő a főnök, emlékezzünk meg külön Wakai teljesítményéről is, aki természetesen telepakolta a nótákat egyszerre ízes és virtuóz szólókkal. Nem mondom, hogy ezer közül is azonnal felismerném, de baromira tud gitározni a forma, ezen nincs mit vitázni, és jó is hallgatni, ahogy játszik.

Mint írtam, erősek a dalok, meg szépen is szól a lemez, szóval ha kedveled a fenti nevek munkásságát, simán ajánlom az albumot, király hallgatnivaló ebben a kissé archaikus, de örökérvényű stílusban. (A bűnrossz borítót meg inkább felejtsük el.)