Shock!

Nem hinném, hogy nagyon meglepném a progresszív doom stílus rajongóit, ha a houstoni illetőségű Oceans Of Slumber négy esztendővel ezelőtt megjelent második albumát a 2016-os év egyik csúcsteljesítményének nevezném. A Winter az akkori év végi listám második helyét is kibérelte magának, ami már önmagában is sokat elmond az amerikaiak rám – illetve a szerkesztőség nagy részére is – gyakorolt hatásáról. Cammie Gilbert énekesnő akkori debütálásával a csapat olyan határozott lépést tett a színvonal egekbe emelése felé, amit előzetesen még talán ők maguk sem gondolták volna saját magukról.

A stílusra jellemző visszafogott „siker" persze azóta sem változott, s történetük így továbbra is csak szép lassan folydogál az underground szerény vízhozamú csermelyében. Talán igen, talán nem, de akár még ez utóbbi jelenség is lehetett az oka annak, hogy a húrokat kezelő triumvirátus – nevezetesen Sean Gary és Anthony Contreras gitáros, valamint Keegan Kelly basszer – nyolc év után egy szépen kivitelezett fejesugrással az óceánba (az élet más területeire) vetette magát a Slumberre keresztelt hajó fedélzetéről. A helyükre érkezett újoncok egyelőre még nem érdemelték azt ki, hogy okvetlenül nevesítsem is őket, ugyanis azon kívül, hogy elsajátították elődjeik dalszerzési fogásait, és bemagolták a zenekar összetéveszthetetlen fordulatait, még rengeteg idő, összemelegedés és komponálási periódus szükséges ahhoz, hogy a Winterhez hasonló, örök érvényű művet alkossanak így együtt. És ezzel talán el is mondtam a lényeget: a friss, öndefiniáló anyag sajnos sok tekintetben nem ér fel elődeihez.

Halványan persze már a tavalyelőtti The Banished Heart hallgatása közben is hasonló érzéseim támadtak: annak ellenére, hogy a címadó tétel abszolút az év dala volt a stílusban, valahogy már azok a nóták sem ragadtak belém olyan mélyen, ahogyan Cammie bemutatkozása idején. Az újak pedig nagyon sokszori próbálkozásom ellenére is különösebb emlékek és megjegyezhető momentumok nélkül haladnak tovább a maguk útján. Az embernek persze eleve óriási elvárásai vannak a Winter bivalyerős dalait követően, azonban ez még nem ok arra, hogy sokadszorra is emlékek nélkül söpörjenek át rajtam a friss szerzemények. Hiába várom azt a különleges, magához láncoló atmoszférát, ami annyira szerethető volt korábban: itt nyoma sincs. Illetve akad, de csak elenyésző pillanatokban. Ilyennek nevezhető a két instrumentális dalocska közül a jobban sikerült September (Momentaria), azonban ez sem közelíti meg mondjuk a korábbi How Tall The Trees szintén instru szösszenetét, amely csúcskategóriás kis remekmű volt anno. Az első két, módfelett felejthető nótát (The Soundtrack To My Last Day, Pray For Fire) követő, A Return To The Earth Below-t legalább felfegyverezték egy pompás refrénnel, ahogyan a The Colors Of Grace-t is, azonban a legterjengősebb szerzemények (The Adorned Fathomless Creation, I Mourn These Yellowed Leaves) sokat mondó címük ellenére sem akarnak rögzülni, hiába is próbálom magamra erőszakolni őket.

Ugyanez jellemző a totális agóniába süllyesztett The Red Flowerre is, de hogy ne csak a negatív észrevételekről szóljon minden: a már említett, középszerűen csordogáló Pray For Fire misztikus kórusokkal színezett végkifejletét azért szépen kibontogatják, valamint a To The Sea (A Tolling Of the Bells) is tartogat pofás dallamokat, ha eljutsz mondjuk az ötödik meghallgatásig. Tetszik még a Total Failure Apparatus death metalos, hörgős durvulata is, bár természetesen ez sem ér fel a Winter című nóta hasonlóan letaglózó jeleneteihez. A legerősebb dal viszont egyértelműen a Type O-féle Wolf Moon feldolgozás, ami talán sokat el is mond a csapat legfrissebb saját szerzeményeiben rejlő – vagy inkább nem rejlő – potenciálról. Az anyag ráadásul elképesztően hosszú. Egy és negyed óra rengeteg effajta, amúgy is lassan kibontakozó, vánszorgó muzsikából, ami egy idő után még a legtürelmesebb hallgatót is felőrli. Bőven elég lett volna negyven perc (tehát kábé az anyag fele!), akkor talán kaptak volna magasabb pontszámot is, de így túl sok az üresjárat, és feleslegesek a 6-7 percet ostromló dalmonstrumok.

Sajnos az ömlengő kritikák mellett sem tudom azt mondani, hogy ez a vadonatúj zenekari felállás teljes mértékben beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de legközelebb talán már egy jobban összecsiszolódott társaság alkotását üdvözölhetjük, bitang erős szerzeményekkel. A feladat továbbra is adott az új tagoknak: bizonyíthatják, hogy ez a csapat ennél sokkal, de sokkal többre is képes.