Shock!

Eléggé sikerült felcsigázni az érdeklődésemet az Oddland debütáló lemezével, hiszen több helyről hallottam, hogy a Suomi Metal Star 2011 tehetségkutató versenyt megnyerő, s ennek eredményeként a Century Mediához szerződött finn brigád nagyon komoly bemutatkozó anyagot tett le az asztalra. Eleve elismerésre méltó, és sokat elárul, ha a hagyományosan bivalyerős finn mezőnyben egy új zenekar teljesítményét a szakmai zsűri és a nagyközönség is kiemelkedőnek ítéli. Pláne, ha azt is hozzávesszük, hogy a lemez produceri és keverési munkálatait Dan Swanö végezte, aki szintén nem fukarkodott a nagy szavakkal, és az egyik legjobb lemeznek titulálta a The Treachery Of Sensest, amin csak valaha is dolgozott. El lehet képzelni, ilyen beharangozás után mennyire vártam, hogy levadászhassam a lemezt. Ami aztán – lehet, hogy csak a túlzott várakozások miatt – némileg csalódást okozott.

Természetesen a rossztól igen messze van, amit a korong bő ötven perce rejt, s maga a recept is olyan, amit gyakorlatilag bármikor, bármilyen mennyiségben kajálni szoktam: súlyos, nyakatekert riffek némi északi fűszerezéssel, változatos dalszerkezetek, egy nagy adag dallamos ének, nem túlzásba vitt, de veretes szólók helyenként jazzes beütésekkel, kiváló hangszeres teljesítmények, egyszóval vérbeli „progresszív" zene. Őszintén szólva a beharangozókban emlegetett hatásokat (Katatonia, Opeth, Tool, Alice In Chains, Faith No More, pláne Symphony X és Fates Warning) inkább csak nyomokban érzem, olykor megspékelve némi Meshuggah és Gojira ízzel, bár ezeknél azért jóval lágyabb és dallamosabb formában. A végeredményt tehát meglehetősen egyedinek mondanám, ami mindenképp pluszpont.

A nordikus vonal nem kifejezetten meghatározó, bár helyenként (például a Sewersben, illetve az In The Eyes Of The Mourningban) azért tetten érhető egy jókora adag finn melankólia és jellegzetes dallamvilág, a Lines Of Silver Bloodban pedig némi jóféle riffelés a Botteni-öböl túlpartjáról. Nem tudom, hogy hatásaik között ők maguk megemlítenék-e, de nekem néha a kultikus norvég zenekar, a Conception ugrott be (különösen a Flooding Light kapcsán), csak míg Tore Østbyék igen fogós, emlékezetes dalokat írtak, az Oddland bemutatkozásával kapcsolatban pont ezek hiánya a legfőbb problémám. Most már idestova három hete emésztgetem az albumot, de valahogy egy-két kivételtől eltekintve nem akarnak megragadni bennem a lemez témái (nem azért, mert gyakran hanyagolják a hagyományos verze-refrén szerkezeteket), és úgy összességében sem akar beérni az anyag.

Az énekes-gitáros Sakari Ojanen énekteljesítményével szintén nem tudok mit kezdeni. A turkui kvartett külön kiemeli a biográfiájában, hogy – a mai durvább vonal zenekaraival és a Century Mediánál lévő bandák nagy többségével ellentétben – szinte kizárólag dallamos énekkel operálnak, amire természetesen egy rossz szavam sem lehet. Sőt, azt sem mondom egy szóval sem, hogy rosszul énekel srác, de valahogy azok a hozsannák, amiket elég sok helyen olvastam vele kapcsolatban, komoly túlzásnak tűnnek. Orgánuma amúgy erőteljes bariton, talán leginkább Daniel Gildenlöwéhöz tudnám hasonlítani (illetve a magyar mezőnyből Bátky Zoltánéhoz), Mike Patton és Maynard James Keenan árnyalatokkal, ugyanakkor hosszú távon eléggé fárasztóak a dallamai. Néhol meglehetősen véletlenszerűek és esetlegesek (halld Past The Gates, In Endless Endeavour), máshol meg olyan túlbonyolított témákat írtak (Still The Spirit Stays), amikhez egész egyszerűen kevés a hangja. Rekesztései pedig kifejezetten izzadságszagúnak tűnnek (például az Ire-ban). Persze ne legyünk igazságtalanok, akadnak azért kifejezetten szép és valódi élményt nyújtó dallamok is, többek közt az Aisle Of Arrayben, illetve a Sewersben. Ez utóbbi egyébként is a lemez egyik legerősebb dala, s ének tekintetében is kivételnek számít, mert nemcsak némi death metalos hörgést, de egész kellemes női vokált is felvonultat. Szintén ritkaságnak számít a műfajban, ám a záró, 8 perc feletti Ire-ben még a szaxofon is előkerül. Más kérdés, hogy maga a nóta nekem nem igazán tetszik, pedig talán itt történik a leglátványosabb kísérlet a fent említett összes műfaj és stílusjegy ötvözésére.

Még egyszer hangsúlyozom: a zenészi teljesítményekbe nem lehet belekötni, a lemez pedig tele van ígéretes, több műfaj területére elkalandozó témákkal, amikhez Swanö mester abszolút méltó hangzást varázsolt, s a borító is nagyon szépre és kifejezőre sikeredett. Ha nem is fogom rongyosra hallgatni a Treachery Of Sensest, azért a következő albumot mindenképpen érdeklődéssel várom majd, és bízom benne, hogy sikerül valamivel emlékezetesebb dalokat írni. Különösen ami az énektémákat illeti...