Ha már a közelmúltban megemlékeztünk a Sleepről és a High On Fire-ről, úgy illik, hogy írjunk valami szépet az új Omról is. Hiszen ez az a minden hétköznapi skatulyán túl helyezkedő duó, amit az egykori Sleep kétharmada (azaz a tagság mínusz Matt Pike) hozott létre, kizárólag dobra és basszusgitárra hangolva, na meg persze énekhangra, de esetükben sokszor az is valami földöntúli módon furcsa képződmény, inkább hangszer, mint tényleges ének. Az Om arra hivatott, hogy penetráns fűszag közepette összeházasítsa a keletet és a nyugatot, ahol barátként üdvözli egymást a keresztény és a muszlim, a tibeti és a bizánci. Mármint zeneileg. És mindeközben keletkezésük pillanatától fogva körüllengi őket egy megfogalmazhatatlanul misztikus-klerikális hangulat, ami már lemezeik elnevezésén is megfigyelhető volt (Conference Of The Birds, Pilgrimage, pláne a legutóbbi God Is Good), nem is beszélve a borítókról, amelyek egy idő után átváltoztak szenteket ábrázoló ikonosztázokká.
Ez alól nem jelent kivételt ötödik nagylemezük, az Advaitic Songs sem, hiába nincs már négy éve jelen a pátriárkaszakállat viselő Chris Hakius dobos – ez a banda vitán felül a zseniális Al Cisneros édesgyermeke. Szinte felfoghatatlan, hogy Matt Pike és ő hogyan voltak képesek együtt alkotni a Sleepben – ez a két ember tényleg olyan, mint a tűz és a víz. Pike zenéje rettentően szutykos, Cisnerosé éteri finomságú. Matt a pokolba száll alá, Al a mennyekbe emelkedik. És ahol a High On Fire mázsás súlyú riffeket ereszt el, ott az Om a végtelenségig ismételget egy basszusfutamot vagy egy kába ritmust. Teljes képet csakis úgy nyerhetünk, ha mindkettőt ismerjük, és ütköztetjük is a másikkal.
De hogy végül is milyen az Om zenéje? Hát, valami olyasmi, mintha a Tool kirúgta volna Adam Jonest, és annyi füvet meg hallucinogén gombát fogyasztott volna el, hogy mindenféle kontroll nélkül egyszerre gyógyulna rá a közel- és a távol-keleti zenékre. Minden daluk egyfajta invokáció, homályos vallási utalásokkal teli sámándal, ami egyszerre meditatív és zaklatott. Konkrétabban? Öt dal negyvennégy percben, olyan számcímekkel, mint Addis, Gethsemane, Sinai és Haqq al-Yaqin. A mély tónusú hangszerek (elsődlegesen nem is basszusgitár, hanem cselló és brácsa) ellenállást nem tűrő módon mindent uralnak, még a gitárt is teljes jogkörrel helyettesítik, míg Emil Amos dobos feladata elsődlegesen az, hogy kijelölje e hangfolyam határait, és mindennemű fölösleges cicoma nélkül tagolja azt elfogadható hosszúságú darabokra (de például a Gethsemanéban még így is nagyon nagyot alakít).
Az Om sosem volt egy könnyen befogadható valami, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy most varázsütésre azzá vált, viszont helyenként egész sok kapaszkodót ad: ha nem nézem az alapozásul használt rengeteg szintit/orgonát, a legkönnyebben emészthető State Of Non-Return akár még egy megszokottnál is jobban elborult Sleep dal is lehetne, mint ahogy a Sinai is, amikor jó négy perc után hajlandó kibontakozni végre. Emellett azonban a keleti jelleg sem volt még sosem ennyire erős: a nyitó Addis például nem más, mint egy női énekkel előadott mantra, ráadásul szanszkrit nyelven (legalábbis azt hiszem, amúgy nyilván nem beszélek szanszkritul) kezdetben acapella, majd bejön a repetitív hangszeres kíséret is, rengeteg tablával. De van keleties kórus a Sinaiban is, a Haqq al-Yaqin meg egészében véve is olyan arabos (ráadásul érdekes módon nekem a Trónok harcának főcímét juttatta eszembe), Al éneke pedig Maynard James Keenant idézi meg, nem csoda hát, hogy ez a laza tizenkét perces dalocska lett a kedvencem.
Nem más ez az egész, mint egy delíriumos utazás delejes basszusok, mágikus ritmusok társaságában, a háttérben mindvégig jelen lévő transzcendentális hangulatban, de mondom, mindezekkel együtt is talán még az Advaitic Songs az egyik legkönnyebben emészthető Om alkotás eddig. Részemről maximálisan elégedett is vagyok vele (különösen a kolosszális, hatalmas térrel rendelkező hangzással, ami szinte ugyanannyira a produkció velejét jelenti, mint maga a zene), de azt is tökéletesen megértem, ha valakinek ez már túl sok a jóból. Egy fárasztó nap után kevés nyugtatóbb hallgatnivalót tudok elképzelni ennél, viszont az is igaz, hogy máskor viszont kissé unalmasnak találtam. Így aztán maximális pontszámot nem is adhatok, de a kilences jár. Úgyis annyit kapott múltkor a High On Fire is.
Hozzászólások