Shock!

Azt hiszem, simán elmondhatom magamról, hogy az elmúlt másfél hónapot nagyrészt Matt Pike társaságában töltöttem. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy a jó Matt itt horkolt volna a nappaliban a kanapén, vagy hogy együtt tántorogtunk volna kocsmáról-kocsmára, sokkal inkább úgy, hogy először is a Sleep koncertre való készülődés ürügyén újfent felfedeztem magamnak a Mattet is soraiban tudó egykori stoner trió életművét, és egy darabig nem is nagyon hallgattam mást. Aztán jött ugye a kolosszális koncert, és közben szép lassan beleette magát hallójárataimba az új High On Fire is, a hatodik a sorban, ami amúgy újfent igencsak jól sikerült, és megint csak nem jelent túlzottan könnyű hallgatnivalót, olyat, amivel azonnal barátságot kötsz, sőt. De hát egy HOF albumtól ki a fene is várna ilyet egyáltalán?

A Féreg misztériuma ráadásul egy koncept(szerű) anyag, és most tessék nagyon figyelni, mert a történetet csak egyszer meséljük el! Na szóval, adva vagyon Jézus Krisztus ikertestvére, aki halva született ugyan, hogy ezzel is segítse fivére életét, ám ugyanebben a pillanatban egyfajta időutazóvá is vált. Ne tessék bután nézni, ha ez nincs meg, egyszerűen nem tudunk továbbmenni! És hát a meg nem született Jézus-tesó szépen utazgat is előrefelé az időben mindaddig, míg össze nem akad egy bölcs kínai kuruzslóval, aki egy szérumot ajándékoz neki, ami miből másból is készülhetett volna, mint a fekete lótusz levéből. Hősünk innentől fogva az időben visszafelé haladva más-más gazdatestben éled fel, lehetőleg minél vacakabb időkben, és még arra is vigyáznia kell, hogy ellenségei meg ne öljék a néki otthont adó testet, mert ebben az estben neki is kampec (amúgy meg mintha meg sem született volna, nem?). Nem kell Zacher Gábornak lennünk ahhoz, hogy a sztori láttán első blikkre levegyük: Mr. Pike mind a mai napig nem számolt le a különféle tudatmódosító anyagok gazdag tárházával, de a lényeg úgyis az, hogy gitározni azért tudjon még. És hát ebben enyhén szólva nincs semmi hiba!

Mert ha Matt Pike, akkor olyan gitárhangzás, amit sehol máshol nem tapasztalhatsz meg. Ha annyira rohansz, hogy csak egyetlen tétel erejéig akarsz esélyt adni a lemeznek (öreg hiba lenne!), akkor az legyen a négyes Madness Of An Architect, és megérted miért írtam az előbb azt, amit. Az, ahogy a hideglelős ősdoom kezdés a Dopesmokert idézi meg, majd ezt atomjaira szaggatja Matt erőszakos acsarkodása, egyszerűen feledhetetlen, olyannyira, hogy simán megkockáztatom: ez az éjsötéten ódon hangulatú dal számomra az év eddigi legjobbja! És hát nem sokban marad el mögötte a korong másik lassabban őrlő dalocskája, a nyomokban pszichedeliát is tartalmazó King Of Days sem, azokkal az elrejtett, hideglelős harmóniákkal, meg itt van még az a riff is, ami a Romulus And Remus bevezetéseként felhangzik, társítva azzal a gyalázatos basszus-bugyborékolással, huuuhhh.

Amúgy egy kifejezetten rideg és a High On Fire-höz képest helyenként elég gyors lemezzel van dolgunk, amiben szinte csak a hangyányit szellősebben, ám rettentő vészjóslóan záró Warhorn (örökkön éljen az ős-Sabbath!!!) és a hangulatos átvezető szerepét betöltő, remekbe szabott gitárszólóval megkoronázott Samsara alatt (Jeff Matz basszer is mekkora témákat penget már) kapunk némi levegőt, a többi dalban jottányit sem enged a szorítás. Ott van mindjárt a nyitó Serums Of Liao: szinte fejbe vág az a vérszomjas roham, amivel az első másodpercekben ledöntik a hallgatót a lábáról, Matt vicsorgó-acsargó „éneke" pedig nem igazán teszi vidámabbá az összképet, de hát nyilván nem is ez volt a célja. Első fülelésre úgy is gondoltam, hogy ezt a halálos sűrűségű levegőt kibocsátó és elég idegtépő szólót rejtő nótát nehéz is lesz agresszió tekintetében megfejelni, és a kettes Bloody Knuckles valóban nem is szándékszik ilyet tenni, ez egy grúvosabb, HOF-mércével mérve egészen fogós darab, amit aztán a Des Kensel überdobos bevezetőjét követően béklyóit letépő őrültként berobbanó thrashes Fertile Green szaggat atomjaira, ami a harmadik perc környékén átváltozik egy olyan riff-szörnyeteggé, amire még a félsüket szomszéd nénike is előkapta a léggitárt! De hatalmas dal a szinte táncolható groove-okkal ellátott Spiritual Rites is, mint ahogy az elmúlás bűzét árasztó címadó sem gyenge.

Nyers, zsigeri és erőszakos anyag lett a De Vermis Mysteriis, és az, hogy a Converge-es Kurt Ballou kreálta hangzás közel sem olyan fémes, mint a legutóbbi Snakes For The Divine-on volt, sokkal inkább durva, csak kiemeli a bármi nemű polírozottságtól mentességet. Kizárólag amiatt nem adok maximális pontszámot, mert hosszú távon azért Matt bömbölése már elég egysíkúvá válik (mint ahogy mondjuk mindig is az volt), de attól ez még egy kiváló lemez. A magamfajta dögevők imádni fogják.