Shock!

„Look onto the rays of the new stoner sun rising / Sonic Titan rides out on clouds of new horizon..." Május 12-én egy olyan csapat fog felsétálni a Club 202 világot jelentő deszkáira, amely rövid, ám annál töményebb életpályája során nem csupán zenéjével, vagy egy adott zenei közegre gyakorolt ordenáré módon hangsúlyos hatásával, hanem milliónyi más apró momentummal is kiérdemelte azt, hogy néminemű áhítattal írjuk le velük kapcsolatban a közhellyé koptatott négybetűs szót (nem, nem a fuckra gondolok): kult.

Mert hát ők voltak azok, akik azzal hálálták meg, hogy második lemezük underground sikerét követően végre egy tőkeerős kiadóhoz kerülnek, hogy összerántottak egy zeneművet, amit életük legfontosabb munkájának tartottak, és vidáman tették az értetlenül néző fejesek elé. A difi csak az volt, hogy az anyag egyetlen, hatvannégy perces dalt tartalmazott, aminek ráadásul a Dopesmoker címet adták, és hát nyilván arról is szólt, amiről a címe. Amikor aztán a kiadó ezt az egészet kereskedelmi szempontból eladhatatlannak minősítette, nem szarták össze magukat. Nagy duzzogva megrövidítették a dalt tizenkét perccel, szeletekre vágták, és átkeresztelték Jerusalemnek. A London Recordsnak azonban így sem kellett, a srácok pedig haragjukban úgy döntöttek, hogy akkor ennyit a művészi szabadságról, és befejezték közös működésüket. (Igen, mindössze két stúdiólemez után.) A Jerusalem végül csak 1999-ben jelenhetett meg a Cathedral főnök Lee Dorrian kiadójánál, az eredeti Dopesmoker pedig még ennél is később, 2003-ban egy kis független cégnél. Hát igen, így járnak az undeground legendák.

Aztán azok is ők voltak, akik annyira szerették az eredeti Black Sabbathot, hogy második EP-jüknek a Vol. 2 címet adták, és ehhez pofátlanul felhasználták a Sabbath Vol. 4 lemezének borítóját, de még a cím írásmódját is (csak éppen más színekkel). És azok is ők voltak, akiknek az első lemezén játszó gitáros (Justin Marler) azért vált ki a bandából, hogy a továbbiakban már mint szerzetes éljen, a zenétől (meg úgy mellékesen a világtól) teljes mértékben elvonultan, valahol Alaszka északi részén. Nem írok le akkora baromságot, hogy enélkül az örökké betépett trió nélkül egyáltalán nem létezne az a stílus, amit ma stoner/doomként szoktunk felcímkézni, de hogy feleennyire sem lenne jó és szerethető, az már egyszer biztos. Na, csak kinyögöm végre: ez a banda a Sleep, a legjobb lemezük pedig a Sleep's Holy Mountain címet viseli.

1992-ben járunk, és az eredetileg Asbestosdeath néven 1990-ben alakult, és a doom metal misztikumát a pszichedelikus zenék elszálltságával és a hardcore vadságával vegyíteni szándékozó banda már túl van egy nagylemezen, egy EP-n, elbúcsúzik Marlertől, és mindinkább beleborul a Black Sabbath imádatába. Lényegében pedig megközelítőleg valahová oda jutnak el, ahová a velük nagyjából egyszerre startoló Kyuss a sivatagi rock irányából, vagy a Monster Magnet a pszichedelikus rock felől indulva. Ez a valami lesz aztán a stoner, csak éppen '92-ben még senki sem hívja így, inkább csak a doom és a pszichedelikus rock határmezsgyéjén egyensúlyozó korcsnak gondolják, amiből vagy lesz valami, vagy nem. Hogy igenis lett, az nagyban köszönhető annak, hogy Al Cisneros, Chris Hakius és Matt Pike kölcsönpénzből, félig-meddig kölcsöncuccokon játszva felvett kilenc számot a San Francisco-i Razor's Edge stúdióban a később nem meglepő módon szép karriert befutó Billy Anderson társproducerségével, és elküldte azokat az Earache kiadóhoz. Ez csak egy demófelvétel, hangsúlyozták, tudunk mi ennél jobbat is, az earachesek meg néztek egy nagyot, és azt mondták: nem kell. Mármint nem kell jobbat csinálni, ez is éppen elég fasza, és azon melegében leszerződtek velük, az anyagot pedig újrafelvétel nélkül piacra dobták. Így valahogy szól a mese, és egy legenda sok ilyen kis történetből áll össze.

A Sleep's Holy Mountain végzetes delejének sok apró titka van, a zenészek kvalitásaitól kezdve (két szóval jellemezve: zseniálisan őrültek) a témák végtelen ismételgetésén, az improvizatív jammelésen át az elvarázsolt szövegekig, de a legfontosabb tán éppen az, hogy a majd' egyórás anyag olyan hangzással bír, amitől a progresszív rock rajongók sírva rohannak ki ugyan a világból, viszont bárki, aki kicsit is fogékony a '70-es évek klasszikusan megdörrenő hangzásvilágára, egy csapásra rajongóvá válik. Tisztán emlékszem, mikor először meghallottam a Dragonaut bevezető basszustémáját, majd a belőle építkező, megveszekedett Matt Pike riffet (hogy szól már ez a gitár, édes istenem!), úgy maradtam. Hát igen, az emberi fajt maga mögött hagyó sárkánylovasról szóló dal mindmáig az egyik legkedveltebb stoner himnuszom, a maga nemében tökéletes szerzemény, recsegő-ropogó, csöves erősítőkön keresztül érkező szutykos-mocskos csoda, amiből a Weedeater, a Bongzilla, de még az Electric Wizard teljes életműve is szépen levezethető.

A lemeznek a nyitódalon kívül még két tartópillére van: az új, „stoner" Nap felemelkedéséről valló címadó, és a monumentális, tizenegy percével a korong koronájaként ragyogó From Beyond. De ezt az albumot kár is számokra bontva elemezni, ugyanúgy kiadhatták volna akár egyben is, mint ahogy a Dopesmokert szerették volna, hiszen a lényeg minden tételben ugyanaz: Matt Pike bődületesen vastag riffjei, pengeéles szólói, Chris Hakius mániákus, mégis szikár dobtémái, amik során mintha konstans jelleggel verné a cineket is, és legfőképpen Al Cisneros, a csendes őrült. Akinek hangja helyenként a fiatal Ozzyt idézi ugyan (máskor agresszíven rikácsol, néha pedig őszintén bevallva kimondottan hamis), basszustémái azonban teljesen egyediek, bekategorizálhatatlanok, és megunhatatlanok. Számomra Scott Reeder mellett egyértelműen a stílus másik legnagyobb basszusgitárosa.

És hát ugye a Black Sabbath, Blue Cheer, Hawkwind szentháromság témáinak átértelmezése, kifacsarása, saját képükre pofozása mindenek felett, miközben a penetráns fűszag csak úgy dől ki a hangfalakból. A sorminta csak néha törik meg, így például a Some Grassben, ami egy szűk percnyi átvezető, leginkább valami kattant country témára hajaz, de csak érzés szintjén, vagy az Aquarianben, ami pedig egy fokkal dallamosabb, könnyedebb a többi tételnél - néhány perc szabad levegő a nagy borulás közepette. A másik végletet az Inside The Sun képviseli, aminek az első perce maga az őskáosz: a Nap belsejébe tartó űrhajó legénységéről mesélő Cisneros/Pike kettős részeg hordaként üvöltözik összevissza, de mintha Hakius sem figyelne olyan földi hívságokra, mint ritmus, dallamok, tempó. Később letisztul ugyan a kép, de ez a felütés akkor is súlyosra sikeredett. A nem túl hosszú szövegek pedig a fantasy és a sci-fi határán dülöngélnek, hol erre, hol arra tántorodva meg kissé, hiszen van itt minden, mint egy jófajta ópiumos álomban: sárkányok, a világot kietlen tornyok mélyéből meditálva irányító druidák, üvegfalvak és jégemberek között vonuló gonosz cigánykaraván, Atlantiszról menekülő, vagy épp a Szent Hegy tetején álló, új hajnalra váró hősök. A Sleep ezekkel a delíriumos képekbe zárt szövegekkel is sok követőnek mutatott utat.

A korong utóéletéhez még hozzátartozik, hogy többször is kiadták újra, legutóbb éppen 2009-ben, amikor is hozzácsapták a Dragonaut próbatermi videóját, illetve egy Black Sabbath feldolgozást, amit eredetileg '93-ban vett fel a banda az Earache első BS Tribute válogatásához. A Snowblind az, jól áll a csapatnak, de őszintén bevallva, hallottam már ennél sokkal jobb feldolgozást, akár a Hóvakság vonatkozásában is. A lényeg persze úgysem ez, hanem az, hogy a Sleep's Holy Mountain ott van minden idők öt legfontosabb stoner/doom lemeze között, és ha teheted, semmiképpen se hagyd ki őket szombaton, mert úgyis megbánod! (Még akkor is, ha a dobok mögött sajnos már nem a nagy szakállú Hakiust láthatjuk majd. De azt hiszem, hogy a Neurosis ütős Jason Roeder igazán minőségi cserének tekinthető.)

A Sleep május 12-én a Club 202-ben lép fel. További információk a Concerto honlapján.