Shock!

Gondolom, mindenki ismeri azt az érzést, amikor szeret egy bandát és sokat vár az adott csapat új lemezétől, de végül csalatkoznia kell, egyrészt a felfokozott várakozás, másrészt a gyenge teljesítmény miatt. Az új Orange Goblin számomra egy ilyen korong - sajnos.

Az előző, kettes sorszámot viselő zseniális anyaguk, a Time Travelling Blues az egyik legjobb stoner rock album volt, amit életemben hallottam. Az új lemez több szempontból sem ér elődjének nyomába, de a legnagyobb probléma a hangzással van. Lehet,hogy Billy Anderson egy kultikus figura, de az album alapján egyáltalán nem akkora stúdiómágus, mint sokak szerint, bár a 96'-os Neurosis korong tényleg egy kiemelkedő munka volt a részéről. Ez az anyag viszont úgy szól, mint valami kásás, próbatermi felvétel. Az album igazából csak annak jöhet be, aki tudja,hogy mit KELLENE hallani, mert a dalok nem sokban maradnak el az előző lemez nótáitól. Ha újra Dave Changgel dolgoznak, jobb lett volna a végeredmény, ebben egész biztos vagyok, de az öreg Chris Gosst is biztos meg lehetett volna kérni. Ha így történik, még afelett is könnyen elsiklottam volna, hogy a The Big Black semmi újat nem tud felmutatni az előző koronghoz képest, de hát ennek a műfajnak sosem a kreativitás volt a lényege, de azért a visszafejlődés már egy kicsit tényleg túlzás...

Lehet, hogy a stúdióban is inkább az anyagozás ment munka helyett, mindenesetre a részeg, vagy betépett gügyörészést magába foglaló rejtett szám erre utal, amire megint csak nem mondhatnám, hogy előnyére válna a korongnak. Sose szimpatizáltam az olyan bandákkal, akik image-t csinálnak a kábítószer használatukból.

Mégsem állítom, hogy mindenki kerülje el messziről ezt az anyagot, mert a nóták ugyanolyan, erőtől duzzadó stoner zúzdák, mint eddig, és ha sikerül elvonatkoztatni a hangzás gyatraságától - bár nem könnyű feladat -, akkor ez egy kellemes hallgatnivaló, főleg azoknak, akik nem ismerik az előző lemezt.