Shock!

Az izraeli Orphaned Land zenekart kultikus tisztelet övezi nemcsak rajongói, hanem a nemzetközi szaksajtó köreiben is. Valóban, nem sok metal zenekar érkezik arról a környékről, már egyedül ez a tény is igazi kuriózummá teszi őket, főleg, ha ehhez még hozzávesszük, hogy a hosszú hallgatás után visszatérő ötös muzsikájában ötvözi a progresszív death/doom metalt és a hagyományos hangszereken elhangzó népzenei elemeket, tematikailag pedig az ottani hitvilág legendáira épít.

És teszi mindezt úgy, hogy áthidalva az évezredes vallási ellentéteket mindenkihez szól, hiszen az arab országokban is jelentős tábora van az "Árvák Földjének". Azaz (első konklúzió): az Orphaned Land több mint egy metal zenekar. Ezek után sejthető, hogy az özönvíz történetét feldolgozó Mabool, ami a banda harmadik nagylemeze, nem egy egyszerű anyag. Stílusok és skatulyák felett álló konceptalbumról van szó, majd 70 percben. A fentiek ismeretében kitágult pupillákkal csaptam le a CD-re a pécsi MobyDiscben, főleg, hogy a limitált dupla kiadásról volt szó, amihez egy félórás akusztikus koncert is tartozik, régebbi dalokkal, azok egyvelegével és egy teljesen átformált Paradise Lost feldolgozással - szóval ideális kedvcsináló, hogy visszaássunk a zenekar korábbi anyagaihoz. Két perc alatt találomra belefülelgettem a dalokba, és azonnal tudtam, hogy kincsre leltem.

A The Story of the Three Sons of Seven alcímet is viselő CD kivitelezése is említésre méltó: az igényes, hangulatos borítóban minden szöveg szerepel, (igen, a héber és jemeni nyelven elhangzó részek is, eredeti és angol változatban!), valamint számos vendégzenészt és egzotikus hangszerek tucatjait felsorolják. Miután a buszon mindezen végigrágtam magam, olyan üdvözült arccal szaladtam hazáig a lemezzel, mint általános másodikban a buzgó kisdobosok év végi könyvjutalmával. És nem tévedtem: a 'play' gomb megnyomása után beszippantott, elvarázsolt és rabul (azaz rabool) ejtett. Azaz (második konklúzió): a Mabool több mint egy metal lemez.

Hiba lenne ezt a zenét/zenekart bármi más mellé odaállítani, mert annyira különleges és eredeti. Bár a sok különböző hangulatú dal homogén egésszé alakul hőseink kezében, mégis érdemes minden egyes nótát külön kivesézni, mert tele vannak jobbnál jobb pillanatokkal, meglepő váltásokkal és örökérvényű zeneiséggel. A miheztartás végett kénytelen leszek pár hasonló atmoszférával bíró előadót, albumot vagy dalt is megnevezni, de aki nem akar sokat olvasni, csak pillantson végig a cikken. Ha az itt említettek egy része megdobogtatja a szívét, akkor meg se álljon a következő lemezboltig, és közben fennhangon áldja Izrael Istenét, hogy Yossi Saharon és társai zenekart alapítottak és nem pl. tánccsoportot!

Jöjjön hát a zene! A rövid, gyerekzsivajos bevezető után berobban a Birth of the Three kezdőriffje, és egy réges-régről ismerős érzés lett úrrá rajtam: azt a fajta hangulatot árasztja ez a muzsika, mint az Amorphis "Thousand Lakes" lemeze, azaz különleges, sodró lendületű dallamok hiteles és lenyűgöző előadásban, de természetesen mind összetettségében, mind hangzás tekintetében túlmutatván a finn srácok eposzán. Ám kiindulópontnak talán megteszi a hasonlat. A szövegében biblikus számmisztikával és szimbólumokkal operáló dalban a durva és dallamos énektémák mellett találhatóak narrációval kísért békésebb részek is, majd az ötödik percben felüti a fejét egy táncra hívó népi dallam, arra pedig olyan női kórus érkezik, ami csak a Saviour Machine "Legend" lemezeihez hasonlítható. (Viszont az Orphaned Landes srácok zenéje nem olyan vontatottan monumentális, hanem lendületes, és önállóan is értékelhető dalokból áll!)

A második Ocean Land lett a lemez klipnótája. Jó választás: tömör és célratörő szerzemény, ami a banda összes jellegzetességet felvonultatja. Kobi Farhi énekes remekel: először hörög, aztán tisztán énekel, majd hoz pár olyan dallamot és szólamot, hogy utána napokig ezt dúdoltam (és persze kínlódva próbáltam rájönni, hogy mi is ez...). Külön dicséretet érdemel a gitárjáték, a két hat - és néha hét - húros folyamatosan színezi a riffeket, dallamokat és a gitárszólók is példaértékű, ízlésesen felépített kompozíciók.

A The Kiss of Babylon alapját széttördelt, főleg a progresszív bandákra jellemző riffek képzik, de vannak itt kántálós, "hajnanaj"-ozós dallamok is (kiéhezett Aebsence rajongók figyelmébe ajánlva!), és mikor a végén a zene elhalkul, percekig egy gyönyörű hangú hölgy könyörgő énekét hallhatjuk. Az anyag egyik legmegkapóbb pillanata.
A dallamosan, buzukival megtámogatott gitárokkal kezdő "Halo Dies" könnyedén vált féktelen, tekerős-hörgős témákba (támpont talán a Primordial lehetne, főleg az időtlen hangulat miatt) és vissza, míg a halványan Dream Theatert idéző hangsúlytologatós ütemek kellő teret hagynak Eden Rabin hangulatfestő szintitémáinak. A következő A Call to Awake egy abszolút Perfect Symmetrys kezdés után a Paradise Lostot és My Dying Bride-ot idézi mély refrénjével, de a dal vége még harcias csordavokálos részeket is rejt.

A bárka építését megéneklő Building the Ark gregorián hangulatú latin szövegű dal, a háttérben lüktető húros- és ütős kísérettel, majd jön a pezsgő Norra El Norra, egy tradicionális dicsőítő ének, változatosan meghangszerelve: egyszer zakatolós metal, egyszer tamburinrázós közel-keleti népzene, majd mindkettő egyszerre. Akinek mond valamit a török Pentagram/Mezarkabul Gündüz Gece dala, az sejtheti, hogy milyen lehet. Majd jön a kb. 20 perces záró blokk. A The Calm Before the Flood léleknyugtató instrumentális felvezetése után egy keserédes vonósdallammal (ismeri valaki a Believert???) szélvészként - azaz özönvízként - érkezik a címadó Mabool/The Flood, a banda összes stílusjegyével: károgó-hörgő ének, népzenei dallamok, tiszta szólamok, progrock tördelések, rá szintiszőnyeg, de mindez a csak rájuk jellemző formában. A dal szünet nélkül megy át a hatalmas szólóorgiává (a la Pink Floyd - Comfortably Numb) terebélyesedő The Strom Still Rages Inside-ba, aminek felemelő kórusa mintha a pusztából kiáltana az ég felé: "Hear your Orphaned Child!" Az utolsó Rainbow pedig a maga egyszerűségében tökéletes lezárása az alkotásnak, egy halvány reménysugár a mindent elpusztító vihar túlélőinek. És lehet újra indítani a lemezt...

Még egy érdekes hasonlóságot véltem felfedezni a CD-t hallgatva: kis hazánk szimfonikus-prog-doom "trónfosztogatói", a The Dethroners zenekar alkotott nemrég valami hasonlóan sokszínű és összetett művet a The Tragedy of Man képében. Szóval ha talán egyszer erre vetődik az Orphaned Land, lenne egy ötletem az előzenekart illetően. (Nem, nem az Akela!)

Harmadik és záró konklúzió: vannak a mai metal zenekarok között (sőt, főleg a metal zenekarok között!) olyan kirívóan tehetséges, előremutató, saját egyéniséggel bíró csapatok (Pain of Salvation, Opeth, stb.), akik megérdemelnék, hogy pár évtized múlva vastagon szedve szerepeljenek minden zenei lexikonban, mert nemcsak a kemény rock, hanem a nagybetűs Zene határait tágítják, újabb és újabb mesterművekkel gazdagítva az arra fogékony hallgatót. No, ide sorolható az Orphaned Land is. Aki úgy érzi, hogy a zeneélvezők említett kategóriájába tartozik, nagy hibát követ el, ha nem fedezi fel magának ezt a lemezt. Én szóltam!