Shock!

A furcsa nevű társulás a progresszív metal új szuper-projectjének ígérkezett: Jim Matheos (Fates Warning), Mike Portnoy (Dream Theater) és Kevin Moore (Chroma Key, ex- Dream Theater) határozta el, hogy itt az ideje egy kis örömködésnek. Basszusgitáron a Gordian Knotból ismert Sean Malone dörmög... Ultrakirályul hangzik!

Kis üröm volt az örömben, hogy az eredetileg tervezett énekes, a Pain Of Salvation-zseni Daniel Gildenlöw mégsem került bele a végső összeállításba, mivel a csendesebb, befordultabb zenei irányra váltó Kevin Moore állítólag túl metalosnak, sikítozósnak találta az énekstílusát, így saját maga vállalkozott az énekesi feladatokra, helyenként Steve Wilson (Porcupine Tree) segítségét is igénybe véve. Sebaj, hallgassuk csak a kész művet, amit szinte napok alatt írtak és rögzítettek a mega-agyak.

Mix ez a javából, mintha pontosan 33,333%-ban vegyítenénk a legújabb kori Fates Warning (lásd Disconnected lemez), a villantósabb Dream Theater és Kevin befordult alterock bandája, a Chroma Key stílusát. A The New Math úgy indul, mint egy elvadult Dream-Liquid Tension darab, pörög, szaggat, majd három és fél perc után elhallgat. Jó kis adrenalin-zuhany a lemez elejére. Az OSI máris egy FW-Kevin összeütközés, Moore mester elborult, kissé monoton dallamai és x-aktás effektjei találkoznak egy monoton, mégis ütős Matheos riffel. Aztán van itt olyasmi akusztikus szösszenet, mint amilyet Matheos szólólemezein hallani (persze ugyanúgy megbolondítva Kevin depis énekével és kütyüivel), ez a When You're Ready, aztán ez a vonal válik még Chroma Key-esebbé a lökött című Horseshoes And B-52's-t hallgatva. Erre a "dalra" egyébként egy érdekes, ambient-eletro-művész klip is készült, melyet szintén felpakoltak a cd-re multimédiaként.

Abszolút nem hallatszik, milyen gyorsan írták ezt az anyagot, átgondolt, kigyakorolt, okos és erőteljes egész a lemez, mind a dalokat, mind a hangzást és az apró zenei finomságokat tekintve. Valahol jóval progresszívebb számomra ez az egész alkotás mint a tagok anyazenekarainak jelenlegi munkái, hiszen - bár felhasználják saját egyéniségük jellegzetességeit ugyanúgy, mint a hetvenes-nyolcvanas évek nagyjainak szellemiségét (gondolok itt a Pink Floyd vagy a King Crimson munkáira), mégis valami izgalmas új egyveleget hoztak létre amiben el lehet merülni, ha akarod, elemezgetheted és matekozhatsz, figyelhetsz a pici finomságokra, de ugyanígy élvezheted szinte oda sem figyelve, csukott szemmel lebegve.

Pár kivétellel kevésbé az egyes zenészek szólisztikus ömlengéseiről szólnak a dalok mint inkább hangulatokról, örvénylésről, apró pici elemekből összelegózott tökéletességről. Néhol egzaltált és zaklatott, néhol szomorkásan szép, de összességében egy követendő példa - legalábbis hozzáállásilag - a jelen feltörekvő progresszív arcainak. Csakis Daniel kimaradása miatt vontam le fél pontot, huhh, ha elképzelem, ő miket finomkodott volna még bele az összképbe, borzongok. Méghogy sikítozás. Kevin, Kevin...