Shock!

Tizenhét lemez csaknem harminc év alatt, megszámlálhatatlan koncert, mindenki által pontosan ismert stílus, megkérdőjelezhetetlen hozzáállás, páratlan hitelesség és elhivatottság – nagyjából így lehet összefoglalni a sokszor New York-inak titulált, de valójában New Jersey-i Overkill karrierjét. Ebből fakadóan az egyik oldalról viszonylag egyszerű írni róluk, hiszen bejáratott márkanévről beszélünk, a másikról viszont nehéz. Már úgy értem, milyen újdonságot lehetne idevésni Blitzékről, amit nem írtam meg én magam is ezerszer? Túl sokat biztosan nem... Ha a csapat híve vagy, voltaképpen tényleg elég annyi, hogy a White Devil Armory is száz százalékos Overkill-muzsikát rejt, vagyis jó. De most őszintén, várt bárki is mást?

Az Overkillhez hasonló, megingások nélkül dolgozó bandákra sokan hajlamosak rámondani, hogy mindig ugyanazt csinálják, ez azonban nem feltétlenül igaz. Hogy mindjárt a legkézenfekvőbb példával éljek, az új anyag például tényleg olyan, mint amilyennek az előzetes interjúkban leírták: nincs szó arról, hogy átmentek volna klasszikus heavy metalba, de a jellegzetes power/thrash elegybe ezúttal valóban több ilyen jellegű elem vegyül, mint általában szokott. A bandánál persze mindig lehetett hallani efféle elemeket, de egyetlen lemezen belül ilyen mennyiségben régóta nem adagoltak például klasszikus metalos gitárdallamokat a számaikhoz, mint most. Ám mivel mindezt legendás intenzitásuk megőrzése mellett tették, felületesebb hallgatónak talán fel sem tűnnének ezek az apróságok. És egyébként tényleg nem is kell világmegváltó, a zene hangulatát alapvetően megváltoztató tényezőkre gondolni itt, csak olyan finom, ízléses megoldásokra, mint például a Down To The Bone vagy a Bitter Pill refrénjének gitármelódiái, netán utóbbi szolidan galoppos, de egyszerre sabbathos ízeket is rejtő középrésze.

Az ember ugyanakkor a fentiek mellett is pontosan azt kapja, amit szeretne. A D.D. Verni mindig domináns basszusalapjaira helyezett, kíméletlen, de okosságokat is rejtő riffelésre épülő Overkill-hangzás egyszerűen összekeverhetetlen, nincs ez másképp most sem. Már a rövid intróból kibontakozó, az anyag nagyobbik részénél direktebben thrashes Armorist nyitás is védjegyszerű, ráadásul markáns, egyből fogós nóta – vélhetően tartósan is megkapaszkodik majd a koncertprogramban. A Pig, a Where There's Smoke vagy a King Of The Rat Bastards tempózása szintén olyan, amilyet csak ők tudnak, a hallgatónak itt a '80-as évek második felének klasszikus Overkill-mesterművei jutnak eszébe egy-egy riff, hangulat révén, és ilyenkor ugye muszáj elégedetten elmosolyodni. Aztán persze most is akadnak kevésbé nyilvánvaló, de nem kevésbé ütős szerzemények is, mint például a már említett, roppant hangulatos Bitter Pill (nálam egyértelműen ez az egyik csúcspont), netán a záró, epikus hatású In The Name, ahol a himnikus dallamokkal még ennyi év után is képesek meglepni az embert. Utóbbi is abszolút kiemelkedő darab, de én nagyon szívesen hallgatom az olyan dallamosabb témákkal – néhol egyenesen konkrét hard rock-elemekkel – operáló szerzeményeket is, mint a Freedom Rings, az Another Day To Die vagy az It's All Yours. És külön örömömre szolgál, hogy elég egységes is a színvonal, nincsenek nagyon töltelékek (pedig ilyesmire egyébként bizonyos korszakaikban hajlamosak szoktak lenni).

Az egyéni teljesítményeket különösebben nincs értelme kiemelni, az Overkill mindig is megállíthatatlan gépezetnek számított, méghozzá nagyjából függetlenül attól, éppen ki gitározott vagy dobolt Blitz és D.D. mellett. Aki ide valaha bekerült, az mindig is minőséget hozott, és most sincs ez másképp. Bobby barátunkat azért muszáj dicsérnem egy kicsit külön is, mert még magához képest is nagyon odatette ezúttal a témákat, rendkívül szépen, alaposan kidolgozta a zenei anyag által megkívánt, sokszor dallamosabb megoldásokat. A hangzásra sem lehet panasz, ezen a téren is a bevált sztenderdekhez igazodtak.

A fentiekből rájöhettél: alapvetően most is totálisan egyéni ízlés függvénye, ki hol helyezi majd el ezt a lemezt a tekintélyes életműben. Nekem speciel egyértelműen jobban tetszik, mint a legutóbbi The Electric Age, amivel egyébként szintén nem volt konkrét problémám, egyszerűen csak nem találtam annyira ütősnek a 21. század alighanem legjobb Overkill-műve, az Ironbound közvetlen utódjaként. Utóbbit a White Devil Armoryra sem cserélném el, mint ahogy nyilván olyan alapműveket sem készítenek ma már Bobbyék, mint a Taking Over vagy a The Years Of Decay. Ugyanakkor bátran ajánlom az új lemezt is mindenkinek, akinek még ma is az dobogtatja meg leginkább a szívét, ha fémesen zúznak a riffek. Az Overkill nem akar másnak látszani, mint ami – többek között éppen ezért szeretjük őket annyira.