Na igen. Nagyon-nagyon kell még ősszel is vigyázni, hogy miket mond az ember az adott év lemezterméséről: a Symphony X, a Redemption és a Threshold gyilkos anyagai (na és persze a szintén nem gyenge Kamelot) után nemigen gondoltam volna, hogy a progmetal stílus még képes lesz nagy dobásra idén.
Erre tessék: nem sokkal a Threshold ismertető befejezése után megérkezett az új Pagan's Mind és bizony nagyon nagyot ütött még az előzmények ismeretében is, mely előzmények alatt nemcsak a kollégák 2007-es produktumait értem, hanem Viggoék saját korábbi munkáit is.
A norvég srácok ugyanis elkészítették pályafutásuk legerősebb, egyben legfogósabb lemezét. Az „egyszerűségre" (micsodára?!) való törekvés már a két évvel ezelőtti Enigmatic: Calling anyagon is érezhető volt, de mostanra végleg beért a csapat – egyszerűen senki nem menekülhet az immár menthetetlenül dalközpontúvá vált, a hallgatót pimaszul behálózó, fergeteges muzsikától. Komplexnek komplexek maradtak a dalszerkezetek ugyan, de bőven az emészthetőség határán belül, valahogy úgy, mint az Evergrey oldotta meg legutóbbi albumán, de annyira azért mégsem lett „kommersz" (?!) a zene. Nagy felismerésem (jóreggelt, kedves Vinyó!), hogy ezúttal minden eddiginél jobban érződik Viggo dalszerzői és gitározási stílusában a Jornnal közös munka hatása. Mondhatni, az Out To Every Nationnél elhagyott (nem elvesztett, hiszen tudatos volta váltás) fonalat a Pagan's Mind vette fel, mindezt persze úgy, hogy az old school fanok is elégedetten dörzsölhessék markukat. Tessék csak meghallgatni pl. a United Alliance c. nótát, ahol a szólórész tökéletesen megmagyarázza azt, amit én itt összezagyválok a téma kapcsán.
Persze a hangzás és a gitársound is összetéveszthetetlen – tényleg óriási élmény ráébredni, milyen sokat tett hozzá ez a Viggo gyerek Jorn korábbi stílusához, sőt, tesz hozzá az énekes mai zenei világához is. Nils K Rue persze teljesen más karakter, de nem kevésbé zseniális – metsző hangja kristálytiszta, hideg pengeként hatol húsba és dobhártyába; dallamai, énektémái, velőtrázó sikolyai pedig agysejtjeinkbe eszik magukat. De az is szenzációs ebben a zenében, hogy minden annyira a helyén van (semmi felesleges hangszeres maszturbálás) és mindenekelőtt a súlyosság az, amire a csapat koncentrál. Istenem, mekkorát fognak élőben szakítani az olyan témák, mint az Alien Kamikaze, a Spirit Starcruiser vagy a címadó – az egyszer biztos, hogy ott fogunk mind meghalni...
Modern eszközöket is bevet a gárda időnként, már hogy is ne tenné ezt egy sci-fi koncepcióval rendelkező zenekar: ha kell, torzítót raknak Nils hangjára (pl. Evolution Exceed, ahol amúgy az egyik legjobb refrént is hallhatjuk) és a bizarr szintihangok sem ritkák (Ronny Tegner billentyűs munkájára is oda kell ám figyelni). Mindezt persze rendkívül ízesen, ízlésesen, egyéni módon és sokkal befogadhatóbban, mint a hasonló jellegű Eidolon lemeznél megfigyelhettük, ahol Nils legutóbb vendégszerepelt. A Drover tesók semmi mást nem akartak, mint mániákus riffeket, beteg gitárszólókat és kíméletlen sikolyokat – nincs is ezzel semmi probléma, Nils anyazenekara viszont valódi dalokban gondolkozik. A Hallo Spaceboy pedig, amely eredetileg egy David Bowie szám, egyszerűen az idei év legjobb feldolgozása (pedig, utánanézve az eredetinek, meglepően keveset módosítottak rajta).
Pagan's Mindék már akkor is hatalmas királyok voltak, amikor kb. öt éve a Celestial Entrance albummal megismertem őket. Mindig is az az anyag lesz számomra a kedvenc, de vitathatatlan, hogy a norvégok albumról-albumra jobbak és jobbak lesznek. Mostantól pedig év vége felé is befogom a pofámat, mert meglepetések még decemberben is érhetik az embert (pláne, hogy a honfitárs Circus Maximus új albumát nem állt módomban még rendesen áthallgatni).
