Shock!

Csodás, verőfényes szombat reggel van. Nyár, lenge szellő, a nap fénye játékosan csillan meg a harmatcseppeken, minden szép, minden él... Én pedig alszom, mint a bunda. Ez a zene ugyanis amolyan doom-szerűség, de bizony, még a képzett lassulóknak is edzés kell, hogy bele ne bólintsanak a műbe. Ez olyan lassú, hogy az emberi evolúció ehhez képest Concorde.

Hősünk angol neve ellenére olasz, és már 15 éves kora óta zenél. Próbálkozott zenekarokban is, de az infólap szerint annyira bízott saját multi-instrumentalista képességeiben, hogy 1979-ben, 17 évesen (!) megalapította a Paul Chain Groupot, ami alapvetően Paul Chain énekesből, Paul Chain gitárosból, Paul Chain bőgősből, Paul Chain dobosból és Paul Chain billentyűsből áll. Juhé.

A ficere kábé annyira tud bánni ezen hangszereken, mint ősz nagyanyám. Az első nóta, a Solitude Man kábé 1 bpm-es sebességével olyan, mint egy túlkoros csiga egy vödör kátrányban. Riff nincs benne, csak egy darab E kvint, amivel néha azt mondja a gitár, hogy (idézem): "dzsi... (5 másodperc szünet) dzsi...". Az ének valami elszállós izé akar lenni, de harmatgyenge. Ismét nagymami szárnyaló hangjára kell hivatkoznom asszem. Az angolság elsőre elég furcsának tűnt, aztán vettem csak észre, hogy a borítóban fel van tüntetve, hogy a nyelv amin a Mester énekel, nem létezik. Fene tudja, kissé kevesebb miszticizmussal inkább úgy mondanám, hogy a mester szimplán nem tud angolul.

Az első két dal után kissé felébredtem, mert ebben már van legalább egy-két riffkezdemény, de jobban megnézve látszott, hogy azért, mert itt van pár vendégzenész. Hja kérem, így könnyű. Aztán visszaesik Lánc Pál barátunk a lassulásba, és olyan szinten ultraunalmas dolgokat kezd csinálni esmét, hogy megint lekókad a fejem, már az ír á sr a is alig t ud o k konc e nt
rááá
(...)

Hoppá, most ráztak fel. És a lemez még mindig megy. Űristen. A hetes nótánál sikerült ébrednem, egy három hangos ős-Sabbath utánérzés, de persze ez is annyira van a Sabbathtól, mint sokat emlegetett nagymamim a Slayertől. Az egyetlen érdekes próbálkozás a lemezen az utolsó track, ami érdekes interaktív játékra hívja a hallgatót. A jobb és a bal csatornán ugyanis két különböző mono dal szólal meg, amit lehet együtt is és külön is hallgatni (bár nem nagyon érdemes, az egyik oldal egy picit tempósabb doom dolog, míg a másik oldalon egy értelmetlen gitár-dob püfölés hallatszik). Azon röhögök itt magamban, hogy talán ezzel, miszerint a hallgatót cselekvésre késztetik, megpróbálják felébreszteni így a lemez végére. Hááát, nem is tudom. Ráadásul ezzel megnövelték a lemez játékidejét 90 percre! Yeeaaahhh! Kellett ez?

Kult lemez ez, asszem, kábé annyira, mint Uhrin Benedek mester alkotásai. De azért két álmos pontnál többet azért én se mernék rá adni. Jó éjt, gyerekek, búcsúzik wendigo mára...