Shock!

Épp itt volt már az ideje, hogy Paul Stanley is csináljon végre valami értelmeset. Unatkozni persze nyilván nem szokott, hiszen a saját legendája romhalmazán trónoló KISS élén minden évben lekaszálja Amerikát a gigantikus búcsúturnékkal, emellett musicalekben is rendszeresen énekel, új dalokat viszont 1998 óta nem lehetett tőle hallani.

Most viszont az utóbbi években elég alapos plasztikázáson átment és ennek köszönhetően kissé háziasszonyfejűvé vált Paul is úgy érezte: itt az ideje egy újabb szólóalbumnak, pláne, hogy első és mindezidáig egyetlen önálló lemeze 28 (!) éve jelent meg.

Szó se róla, rengeteg Gene Simmons szerzeményt imádok, de alapvetően mindig is Stanleyt tartottam jobb dalszerzőnek kettejük közül – hogy ki a jobb énekes, az ugye eleve vita tárgyát sem képezheti – , és azok a KISS albumok a kedvenceim, amiken inkább az ő nótái dominálnak. Nos, a Live To Win pont olyan lemez, amilyet minden híve vár az énekestől: dallamos, lendületes, slágeres és tele van azokkal a sajátos, védjegyszerű melódiákkal, amiket olyan sokan próbáltak meg koppintani az elmúlt évtizedekben. Vagyis összehaverkodni egy cseppet sem nehéz vele, beszélni viszont nem könnyű róla, hiszen Paul Stanleyről alapvetően mindent leírtak már az elmúlt több mint 30 év során, amit csak lehetett, a Live To Win pedig tényleg egy igazi esszenciális Paul Stanley anyag.

Az énekes a korai időket leszámítva nem nagyon dolgozott külső fülek segítsége nélkül, és most sem tért el ettől a jól bevált recepttől. Minden hivatásos dalszerzők leghíresebbike, az első nagy slágerét, az I Was Made For Loving You-t pont a KISS-szel közösen megalkotó Desmond Child egyenesen öt dalt jegyez társszerzőként Paul mellett, de majdnem ekkora szerepet kapott a svéd Andreas Carlsson is, aki korábban többek között Celine Dionnal, Britney Spearsszel és Meat Loaffal is kooperált már. Az újak közül itt van még Marti Frederiksen (Aerosmith, Def Leppard, Faith Hill bedolgozó többek között), a régiek közül pedig Holly Knight, akivel például Paul a Hide Your Heart-ot is írta annak idején.

Megijedni persze nem kell, ez nem egy poplemez és nem is egy 50 feletti kifakult rocksztár feleslegesen modernkedő önmegvalósítása, habár kétségtelenül hallatszik rajta, hogy 2006-ot írunk. Sok tipikusan olyan hangszerelési megoldás hallható itt, ami elsősorban az új évezred rádiós rockzenéire jellemző, a stílus viszont még a mélyebb, mégis szellős gitársound, a szolid elektronikus effektek, loopok ellenére is összetéveszthetetlen. Én személy szerint biztos el tudnék viselni több gitárt, de ez már csak szőrszálhasogatás, ezek a dalok ugyanis akkor is nagyon-nagyon jók, ha jelentős részükben csak a refrén alatt veszi át a főszerepet a hathúros. A korszellemnek megfelelően villantós megmozdulásokra sem kell számítani. Akadnak ugyan gitárszólók, de inkább csak jelzésszerűen, a prímet mindvégig az énektémák viszik. A zenészek kevésbé ismert arcok, bár Bruce Kulick azért felbukkan (igaz, basszusgitáron), és John „5" Lowery (Two, Marilyn Manson, DLR Band, jelenleg Rob Zombie) is tiszteletét teszi az egyik nótában.

A nyitó Live To Win hallatán egyből az jutott eszembe, hogy az újkori Bon Jovi alighanem az élete árán sem lenne képes összehozni ennyire gördülékeny nótát, pedig Stanley egy tizessel idősebb náluk. A stílus rokon, de a színvonal bizony nem... A refrén kifektet, egyből a '80-as évek nagy KISS slágerei jutnak az ember eszébe. Az ezt követő Lift kétségtelenül a legsötétebb téma itt, persze csak annyira, amennyire egy Paul Stanley szerzemény sötét lehet: lassabb, kimértebb az ütem, a jellegzetesen nyújtott énekdallamok elől viszont elmenekülni sem lehet. A Wake Up Screaming idézi talán a legnyíltabban a '80-as évek KISS-ét, ez a briliáns refrén akár az Asylumon vagy a Crazy Nightson is jól mutatna, de nyilván másként hangszerelték volna meg. Kluttyogás ide, effektezett dob oda, ezek a dallamok egyszerűen zseniálisak, bár ma már azért Paul sem ereszti ki annyira a hangját, mint annak idején.

A némi szimfonikus aláfestéssel ellátott Everytime I See You Around, a zongorás Second To None és a Loving You Without You Know tipikus Stanley szerelmesdalok, és kis fantáziával egyiket sem nehéz odaképzelni valamelyik régebbi KISS lemezre. Paul mindig is nagyon erős volt ezen a vonalon, most sem vallott szégyent. A női vokálokkal megtámogatott Bulletproof a Hot In The Shade korszakot idézi, az It's Not Me is a '80-as évek dallamvilága habosabb mai megszólalással, az All About You refrénje viszont inkább a klasszikus rock'n'roll KISS-re üt. A John 5-féle záró Where Angels Dare meg legalább akkora ász, mint a címadó szám, Paul megint csak brillírozik ezzel a refrénnel. Általában inkább hosszúnak szoktam találni egyes albumokat, mint rövidnek, most viszont azt mondom, két-három dal még simán elfért volna ide, hiszen mindössze 33 perces az egész anyag.

A Live To Win tipikusan az a lemez, amit az Aerosmith és a Bon Jovi évek óta meg akar írni, ráadásul ők is ugyanezeket a dalszerzőket hívják segítségül ehhez, de valamiért mégsem megy nekik. Paul Stanleynek sikerült a nagy attrakció: friss dalai úgy illeszkednek a mostani kommersz zenékhez, hogy közben abszolút hű maradt nemcsak KISS-es múltja stílusához, de annak nívójához is. Remélem, tényleg átjön Európába, igazság szerint szívesebben megnézném őt és a szólóbandáját ezzel az anyaggal meg még pár mellőzött örökzölddel, mint a mostani KISS haknishowt... Ilyen albumokból meg akár évente is nyugodtan kiadhatna egyet, az én hangulatomnak legalábbis kifejezetten jót tenne vele.