Shock!

Sajátos viszonyt ápolok a Pearl Jammel. Amit az örök kedvenc Ten – Vs. kettős óta csináltak, többnyire nem az én zeném, de azért minden albumuk előtt megelőlegezem nekik a bizalmat, hogy aztán már-már rituálészerűen megállapítsam: a maga nemében rendben van a dolog, csak nem nekem szól.

A kitartás hosszú évek során legutóbb már-már meg is hozta gyümölcsét, a banda nevét viselő 2006-os lemezt ugyanis erősebbnek találtam, mint gyakorlatilag bármit, amit csak kiadtak a kettes anyag óta. A régi nagy szerelem újonnani fellobbanásáról persze nem volt szó, de Seattle legendás túlélői hallhatóan felélénkültek egy kicsit, és ez jót tett nekik, így fokozottan érdekelt, mire mennek most. Nos, az eredmény most sem falrengető, de a maga módján kétségkívül rokonszenves.

A mindössze 36 perces Backspacer az első Pearl Jam soralbum, ami nem a Sonynál, hanem a Universalnál jelenik meg, és az 1998-as Yield óta most dolgoznak először Brendan O'Brien producerrel is. Ha esetleg még mindig új Alive-ra és Jeremyre számítanál Eddie Vedderéktől, természetesen megint csalódni fogsz: nincs szó az annak idején milliók zenei világát átformáló korai éra erőltetett visszahozataláról, és ismerve a csapat karakán, csakis respektálni való hozzáállását, ők aztán soha az életben nem is fogják senki kegyeit keresni. A lemez ehelyett teljesen kortalan, lelazult, feelinges rockzenét rejt, így pőrén, grunge nélkül, hard nélkül, alternatív nélkül. Már a nyitó Gonna See My Friend is egy spontán, garázsos, de azért kellően csiszolt rock'n'roll, méghozzá a szó eredeti értelmében, és a folytatásban is hasonlóan ösztönösen feszülnek a hangszereknek. A másodikként érkező, kissé new wave-esen pulzáló gitárokkal operáló Got Some is erős, pláne, hogy valahol mélyen benne van az a szenvedélyesség, amitől annyira legendás lett a Pearl Jam, csak közben eltelt majdnem 20 év, így aztán másképp tör a felszínre az energia.

A The Fixer, a Johnny Guitar vagy a szintén jó öreg rock'n'roll panelekre épülő Supersonic is ez a fajta ízig-vérig amerikai, országúti rock, melyek hallatán teljesen egyértelmű, miért olyan népszerűek Stone Gossardék a tengerentúlon a mai napig. Ezeket a dalokat az isten is arra teremtette, hogy 20 ezer ember bulizzon rájuk kortól és nemtől függetlenül a Közép-Nyugat valamelyik orbitális arénájában, és valahol ez a dolog kulcsa. A műanyag grunge skatulyából a Pearl Jam mára amolyan össznépi jenki tutisággá nőtte ki magát, amihez mindenki tud kapcsolódni, mindegy, hogy Bruce Springsteen vagy Metallica pólót visel, traktorosként dolgozik a kukoricaföldön vagy rózsaszín inges sales accountként valamelyik multinál.

A power-pop / road rock darabok mellett Vedderékre jellemzően akadnak persze szimplán kellemes, szép dalok is, mint a kicsit countrys Just Breathe, a finom Among The Waves (talán itt a legerősebbek a korai idők áthallásai), a zongorás Unthought Known, a személyes kedvenc Speed Of Sound vagy a záró, egyszálgitáros-vonós The End. A lemez nagy előnye emellett az a pozitív, optimista kicsengés, ami valahol minden dalban ott rejlik, pedig nem volt rájuk mindig jellemző... Kellemesen hallgatható, jó érzéseket keltő nótákat írtak, és mivel rövid a játékidő, simán meg lehet hallgatni őket egymás után többször is.

A pontszám csupán azért ennyi, mert ha Pearl Jamre vágyom, a jövőben is egészen biztosan a Ten és Vs. ugrik majd elő, és kizárólag a lepörgésük után jut majd eszembe, hogy akár a Backspacert is feltehettem volna. Azaz nem kifejezetten az én asztalom ez a néhol popos, néhol kicsit countrys-folkos, ám nagyon mélyen azért némi fésületlenséget is rejtő mainstream jenki rock, de dőreség lenne nem elismerni az értékeit, még ha nem is fordítja ki a sarkaiból a világot. Egy háttérbe húzódva alkotó, önmagával és a világgal kiegyezett csapat albuma ez, amit elégedetten hallgat majd a rajongótábor.