Shock!

Sok furcsa lemezfelvezető nyilatkozatot olvastam már az elmúlt harminc-akárhány évben, a szemem sem rebben az „ez az eddigi legjobb albumunk", a „szétmelóztuk a seggünket, ha-ha" meg „a keményebb részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak lettek" baromságokon. Valahol meg is értem ezeket a kényszerből világra szenvedett megnyilvánulásokat, valamit elvégre mondani kell, és nincs új a nap alatt. Azt viszont sosem tudtam mire vélni, amikor egy zenekar célzottan félreviszi a kommunikációt az aktuális albuma előtt, és olyat állít a sajtóban, ami egyszerűen nem igaz, miközben a hiú reménykeltéssel a saját dolgukat is megnehezítik. Akkor is, ha az aktuális albumnak önmagában véve amúgy kutya baja.

Nyilván nem véletlenül pont az új Pearl Jam kapcsán írom le ezt, Eddie Vedderék ugyanis elég komolyan bedobták a köztudatba az elmúlt hónapokban, miszerint a Dark Matter sosem látott mértékben kanyarodik majd vissza az első néhány lemez érzés- és dallamvilágához, energiájához. Oké, nem emlegették direktben a Tent meg a Vs.-t, de nem lehetnek olyan hülyék, hogy ne tudják, mire fog ezután ösztönösen számítani a banda első pár albumának máig népes rajongótábora... A végeredmény ehhez képest abszolút nem közelít jobban a Tenhez meg a Vs.-hez, de még a Vitalogyhoz sem, mint a csapat előző néhány anyaga. Sem hangulatilag, sem zeneileg. Még úgy sem, hogy amúgy egy fokozattal tényleg energikusabb, pörgősebb, rockosabb azoknál, és Mike McCreadytől is több gitárszólót kapunk a dalokban, mint jó ideje.

Sietek leszögezni: mindez nem baj, de én is másra számítottam, így az ismerkedési fázisban némi időbe telt átállítani magamat fejben a felvezetéshez képest. Főleg, hogy az említett albumok ugye nálam is tinédzserkori kedvencek, amiknek a folytatását annak idején évtizedekig vártam hiába a bandától. Aztán végül megbékéltem vele, hogy sosem kapom meg, és ezután tudtam elkezdeni igazán élvezni a zenekar későbbi korszakait. Ezek után nem feltétlenül szerencsés bedobni egy ilyen rajongóhergelő mézesmadzagot... Főleg, hogy mint említettem, értelmetlen is, hiszen szó sincs a kockásflanelinges-bakancsos-facérokos leves felmelegítéséről. Az utóbbi években Ozzy, Iggy, a Stones és mások mellett mennybe ment Andrew Watt producerkedésével rögzített Dark Matterre hallhatóan meg sem próbálták újraírni az Even Flow-t, az Alive-ot meg az Animalt. Tegyük hozzá, mindez nem is lett volna túl önazonos a legendásan öntörvényű, minden zeneipari szabályra vagy rajongói elvárásra magasról szaró Pearl Jamtől. Többek között épp azért lehet őket annyira tisztelni, mert mindig a saját fejük után mennek, akár tetszik a végeredmény az adott periódusban, akár nem...

Vagyis a Dark Matter nem olcsó nosztalgiatrip, hanem simán csak a seattle-i legendák újabb lemeze a sorban. Kicsit valóban dinamikusabb az előzőeknél, de még ezt sem nevezném igazán jelentős hangsúlyeltolódásnak. Ha nem spannoltad fel magad nagyon a félrevezető előzetes dumákon, szerintem abszolút szerethető is. Már a nyitó Scared Of Fear is tipikus újabb kori Pearl Jam, alter-meets-road rock'n'roll: a szóló valóban gitárhősködősebb, mint arra az alapok után számítanál, de semmi olyasmi nincs benne, amitől visszarepülnénk 1992-be. A legmorózusabb pillanatokat a magát felhergelő Vedderrel operáló React, Respond koszosabb, mélyebb gitárjai, zaklatottabb tempói, illetve a mechanikus riffre felhúzott, némi radírozós ősrocktól sem mentes címadó hozzák. De végül is a punkosabb, kiabálós bridge-et csatasorba állító Runningot is ide sorolhatjuk. Ezek mellől azonban nem hiányoznak a csapatra olyannyira jellemző lassabb, visszafogottabb, elmélkedősen szép nóták sem: a kellemes-érzelmes-tartalmas Wreckage, a szép ívet befutó Won't Tell, netán a Jeff Ament brummogó basszusfutamaival kábító, záró Setting Sun. De említhetem az igéző kezdőtémából kibontott, lassabb, hömpölygősebb, újabb kiváló cirkalmas-tekerős McCready-gitárszólót bedobó Waiting For Stevie-t is. A Watt-féle hangzás a Hackney Diamondson sokkal jobban érvényesült, mint itt, Matt Cameron dobjaihoz annyira nem is illik ez a sound, de nyilván hallatszik, hogy nem a sufniban rögzítették az anyagot egy kétkazettás magnóval meg egy mikrofonnal.

Egy szó, mint száz, akármit is ígértek a felvezetésben, Andrew Watt nem rángatta ki ismét a táblához Jeremyt, én pedig simán együtt tudok élni ezzel. A dalokat tekintve a Dark Matter vajpuhán illeszkedik az utóbbi Pearl Jam-lemezek sorába, ha azok bejöttek, szerintem ezzel sem lesz különösebb gondod. Ha meg 1993-1994 óta úgysem tetszett tőlük semmi, aligha most fordul majd a kocka.