Shock!

Nem feltétlenül hittem, hogy valaha írhatunk még új dalokkal teli Stones-stúdióalbumról a Shock! hasábjain, de örülök, amiért így alakult. És még jobban örülök, hogy csupa szépet írhatok róla, a Hackney Diamonds ugyanis minden túlzás nélkül kiválóan sikerült – voltaképpen azt is simán ki merem jelenteni, hogy aligha lehetne ennél erősebb így, röpke hatvan év után. Megkockáztatom, hogy több új nagylemezük már nem nagyon készül, és ha így lesz, bizony akkor sincs okunk panaszra, egy páratlan pályafutás perfekt zárásának is beillik az új album.

Mindebben nyilvánvalóan nem lehet eleget hangsúlyozni a tizenegy saját darab közül nyolcat kettesben jegyző Jagger/Richards páros érdemeit, én azonban a három számban társszerzősködő Andrew Watt producer szerepét sem becsülném le mellettük. A még mindig csak 33 éves gitáros/multihangszeres stúdiógurut a rockszíntér annak idején még a Glenn Hughes-féle California Breedben ismerhette meg, de közben sessionistaként, majd zenei rendezőként a popszakma olyan nagyjainál is bizonyított, mint Justin Bieber, Miley Cyrus vagy Lana Del Rey. Közben persze a gyökereitől sem rugaszkodott el, hiszen ő segítette világra az utolsó két Ozzy-lemezt, de Eddie Vedder vagy Iggy Pop legutóbbi nekifutásait is. Tehát nyakig benne van a mai dolgok sűrűjében, de azzal is pontosan tisztában van, honnan erednek a rock'n'roll gyökerei. Nem akarok olyanokat kijelenteni, miszerint ez a lemez a korona a pályafutásán, de hát azért a turnéfronton ma is a zeneipar első számú csúcsragadozójának számító stílusalapítók utolsó albumát grundolni valahol mégis nonpluszultra...

A legutóbbi A Bigger Bang óta eltelt tizennyolc év – a kellemes, de nem túl jelentős Blue & Lonesome feldolgozáslemezt most ne tekintsük teljes értékű anyagnak –, és két évvel ezelőtt elhunyt a zenekar korelnöke, Charlie Watts. Utóbbi tény bevallottan meggyorsította a Hackney Diamonds készítését, mint ahogy bizonyára Bill Wyman, sőt, Paul McCartney vendégszerepeltetésében is szerepet játszottak a szentimentálisabb megfontolások. És tényleg, ugyan mi lehetne szimbolikusabb karrierösszegzés annál, hogy egy ex-beatle vendégeskedik a Stonesnál? Rajtuk kívül egyébként Elton John, Stevie Wonder és Lady Gaga is felbukkan az anyagon, szóval a névsorra biztosan nem lehet panasz. Charlie játéka pedig két dalban is hallható, ezek alapjait még 2019 környékén rögzítették.

Ezek után, hogy mégis milyen is a lemez? Stonesos, és baromi jó. Az első tulajdonság persze mindig, minden korszakukban elmondható volt, gyengébb nekifutások azonban még egy negyedennyire hosszú karrier során is akadnak, szóval náluk is születtek kevésbé maradandó lemezek. Nos, ez az album most gyakorlatilag üresjáratoktól mentesre sikeredett. A másik oldalról persze a Hackney Diamondsnak a Beggars Banquettel, az Exile On Main Streettel, a Some Girlsszel, a Tattoo You-val és társaival kell(ene) versenyre kelnie, ami nyilvánvalóan lehetetlen, senkinek nem is ajánlom, hogy ilyen füllel üljön neki. A felsorolt albumok abból az időből származnak, amikor még minden értelemben a Stones fújta a passzátszelet, ma ehhez képest két 80 (!) éves és egy ahhoz közelítő arc sokszorosan kiérdemelt jutalomjátékáról van szó.

Nehéz tehát elhelyezni egy ilyen tekintélyes életműben egy karriervégi albumot, de összességében biztosra mentek az öregek, és az „it's only rock'n'roll but I like it" receptet vették elő. Vagyis a Hackney Diamonds egy százszázalékos rock'n'roll-lemez a Rolling Stonestól, mindenféle elhajlástól vagy modernkedő kísérlettől mentesen, és kész. Az album eleve olyan puritán, tradicionalista módon, ám egyszersmind korszerűen, vastagon, telten és gyönyörűen szól, hogy az embernek szó szerint kicsordul a könnye, a dalok pedig tényleg kiválóan sikerültek. Engem mindjárt a lemeznyitó, Watt-tal közösen jegyzett triásszal az ujjuk köré csavartak. Az Angry savas-dülöngélős, alapra vett, ám irgalmatlanul fogós rock'n'rollja, az Elton John zongorajátékával és némi szaxofonnal is feltupírozott, érzékenyebb Get Close és a gúzsba kötő dallamokkal operáló Depending On You simán ott vannak az elmúlt három-négy évtized legerősebb Stones-témái között, és ezt mindenféle túlzás nélkül mondom. Ilyen nyitás után az ember már széles vigyorral várja a folytatást, ám szerencsére később sem adnak alább a színvonalból.

Tempókat és hangulatokat tekintve a teljes Stones-skálát bejárja az album. A Sir Paullal megerősített Bite My Head Off tufa, szinte már-már punkos lendülettel ront az emberre. A szövegében visszatekintős, de az utolsó két Ozzy-lemez szívszaggatóan búcsúzkodós jellegét teljességgel nélkülöző, pozitív és tökös Whole Wild World imádnivalóan húz. A klasszikus Wyman-Watts ritmusszekciót és újfent Eltont felvonultató Live By The Sword olyan mocskos és romlott, amennyire csak lehet. Keith Richardsot pedig legszívesebben megölelné az ember, amikor dalra fakad a melankolikus Tell Me Straightben. A archaikus, herflis Dreamy Skies címéhez méltóan andalít, a Mess It Up pedig kicsit táncosabb, játékosabb hangulatokat hoz. De igazi csúcspont a Sweet Sounds Of Heaven üres éjszakai bárokat idéző blues/soul balladája is Stevie Wonderrel, illetve Mick és Lady Gaga duettjével. Gagát alapból is bírom, hatalmas gospeles vokáljaival itt is sikerült hozzátennie a nótához. A legvégére pedig mi mást is tartogathatnának, mint a zenekar névadó dalát, Muddy Waters 1950-es Rolling Stone Bluesának feldolgozását. Szimbolikusan is bezárul tehát a kör.

Nem akarom eldönteni, hogy 1981, 1994 vagy csak 2005 óta a legjobb Rolling Stones-lemez-e a Hackney Diamonds, de én biztosan nem vártam már tőlük ilyen egységesen erős, életigenlő és pimasz albumot. Objektivitásra törekedve is kiemelkedően jó rock'n'rollt tol 2023-ban Mick, Keith és Ron Wood (lényegesen jobbat, mint a mai retrózós fiatal csapatok szinte mindegyike, ami valahol azért elég nevetséges), ha meg minden egyebet is hozzáveszünk, én bizony nem kérek elnézést azért a plusz egy pontért, baromira megérdemlik. Imádnivaló cucc!