Ne firtassuk most, mennyire méltatlan módon ért véget a Black Country Communion, főleg annak fényében ne, hogy a csapat még így is tovább húzta, mint a hasonló szupergroupok általában, és három olyan lemezt is kiadott, amelyre akármelyik résztvevő büszke lehet. Nyilván kár, hogy Glenn Hughes és Joe Bonamassa gyerekes sajtóüzengetésbe torkolló vitába bonyolódott, de az életmű így is komplett, és ráadásul egységes színvonalú is – a minőségen még a gyors tempó sem hagyott nyomot. És noha a leosztás más, teljesen nyilvánvaló, hogy a California Breedet valamilyen módon a Black Country Communion folytatásának szánta Hughes és Jason Bonham.
Miért is mondom ezt? Mert ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a dolgot, akár úgy is fogalmazhatnék, hogy a California Breed olyan, mint egy trióvá fogyasztott, dzsungább, még ösztönösebb Black Country Communion. Glenn, Jason és a többiek az előző bandában is zsigeri, sallangoktól mentes ősrockot nyomattak, most pedig ismét erről van szó, de az összkép már csak a felállásból fakadóan is még puritánabb, még nyersebb, még jammelősebb benyomást kelt – ehhez nyilván az is hozzájárul, hogy ezt az anyagot is gyakorlatilag teljesen élőben rögzítették a stúdióban. Vagyis eszelős differencia a stílus tekintetében azért nincs a két csapat között.
A legnagyobb kérdés persze az ilyen helyzetben, sikerült-e hasonlóan jelentőségteljeset alkotni, mint az utóbbi alkalmakkor. Én a magam részéről nem helyezném egy súlycsoportba a California Breedet a Black Country Communionnel, de ez korántsem a trió ellen szól, hanem sokkal inkább az előző formáció mellett. Ha önmagában nézzük, Glenn, Jason és újdonsült társuk, a gitáros Andrew Watt egy roppant ízes, magát baromira hallgattató hard rock albumot jammelt össze, amely egyáltalán nem lóg ki Hughes életművéből: ha vonzódsz a nagy túlélő zenei világához, ezt a lemezt is szeretni fogod majd. Különösen, ha elsősorban nem a funkos-soulos vonalon tekergő, lágyabb és érzelmesebb cuccokat kedveled tőle, hanem a húzósabb, odaverősebb, szikárabb vállalkozásokat.
Hughes és Bonham teljesítményére különösebben nem vesztegetném a szavakat, úgyis mindenki tisztában van vele, mire képesek. Tényleg elképesztő, hogy Glenn még 62 évesen is így képes teljesíteni egy olyan lemezen, ahol ráadásul élőben vették fel a témák javarészét, köztük az éneket is, valóban egészen döbbenetes a faszi. Basszusgitárosként ritkán méltatják, pedig masszív alapozása is igen jellegzetes. Jason meg Jason, őt is csak dicsérni tudom, akárhol is játszik – minden megmozdulása méltó a családnévhez, és ez nagy szó. Andrew Watt pedig nyilván nem akkora egyéniség, mint Bonamassa, de nem is feltétlenül méregetném hozzá, mert eleve más stílust képvisel. Egy mindössze 23 éves srácról beszélünk, akinek játéka a '70-es években gyökeredzik, ám egyértelműen hallatszik rajta, hogy későbbi generáció szülöttje – az itt-ott előforduló elmaszatoltabb, porszívósabb megszólalású témák például elég egyértelműen mutatják, hogy olyan zenekarok munkásságát is alaposan tanulmányozhatta, amelyek már jó néhány szűrőn átfuttatva fordították le a saját nyelvükre a régi Zeppelin, Purple, Trapeze, Faces, The Who satöbbi témákat. Hallgasd csak meg a Days They Come-ot, amely egyben a lemez egyik csúcsdala, és egyből érteni fogod, mire gondolok... A szólókat nem is nagyon pörgeti túl, de ehhez az alapra vett albumhoz illik is ez a megközelítés.
A brutális természetességgel, hatalmas erővel megdörrenő album a fent említett mellett is számos nagyszerű dalt rejt a nyitó The Way fület gyönyörködtető, füstös, elementáris erejű ősrockjától kezdve a női vokállal megerősített, nagy refrénű Midnight Oilon és a leglendületesebb, elsöprő The Greyen át a záró, akusztikus beütésű Breathe-ig. Szerencsére ez a zene sem olyan, amit túl kellene elemezni, így nem is kívánok belesétálni ebbe a csapdába: én szeretem Glenn Hughest, szeretem Jason Bonhamet, és most már szeretem Andrew Wattot is. Nem világmegváltó jelentőségű az album, amit készítettek, de nagyon jó hallgatni, főleg így, a nyár óhatatlan közeledtével.
Hozzászólások