Shock!

A franciák az utóbbi években valami döbbenetes mód bekattantak. Az évezred legbizarrabb, legsúlyosabb filmalkotásai a pökhendi kakas országából származnak, de a zene területén is nagy kísérletezgetések folynak, a Pensées Nocturnes (Éjszakai Gondolatok) pedig egy újabb csattanós pofon mindazok számára, akik úgy képzelik, a franciák nem értenek máshoz, csupán a giccses-erotikus kánkánhoz, meg az irritáló sanzonokhoz.

A formáció zenéjének alapját avantgárd black metal adja, ám ehhez még annyi minden hozzácsapódik, hogy a végeredmény egy teljességgel kategorizálhatatlan, ám cseppet sem élvezhetetlen eklekticizmus. A lemezhez mellékelt promólapból ugyan nem derül ki pontosan, de úgy sejlik, hogy egyszemélyes formációval van dolgunk, ami a black metal zsánerében egyáltalán nem példanélküli. A Vaerohn művésznevű (?) muzsikus által komponált ötvenöt perc csak azon zenehallgatóknak ajánlott, akik esetenként mélyebben is el kívánnak merülni egy-egy albumban, s fogékonyak az experimentalista, s ezért nehezen befogadható alkotásokra.

A Pensées Nocturnes világát átszövi egyfajta groteszk gótikus hangulat (nem véletlen a címválasztás, és a szürrealista borítófestmény sem), s a folyton fel-felbukkanó tangóharmonika, és vásári hangulat folytán olyan érzetünk is támadhat, mintha valamiféle bizarr cirkuszban, az őrültség egyszerre vicces és félelmetes vidámparkjában bolyonganánk valami kései órán, teljesen egyedül, torz kreatúrák villogó tekinteteitől övezve. Ám kíváncsiságunk nagyobb félelmünknél, ezért egyre mélyebbre és mélyebbre hatolunk ebben a folyton változó, s mindig valami új furcsasággal előrukkoló elvarázsolt kastélyban. S csak akkor kapunk észhez, mikor felharsan a tapsvihar, s a testetlen nevetések és sustorgások közepette rá nem eszmélünk, hogy a groteszkség porondján mi magunk vagyunk a fő műsorszám.

Mindezt a képet Vaerohn széles fegyvertárával képes előidézni, de az avantgardista jelleghez elengedhetetlen is az effajta sokrétű szemléletmód. Mivel a dalok, szám szerint nyolc, tökéletes egységet alkotnak, s végül egy hatalmas, majd' egyórás kompozícióba olvadnak össze, nem érdemes külön-külön ízekre szedni az albumot. A már említett harmonika tipikusan franciás hangulatokat árasztó hangjain kívül rendre előfordulnak nagyzenekari betétek, horrorfilmekbe illő trombitahangok, de ezt a vonalat erősíti, majd tovább mélyíti még a kísérteties zongorajáték, vagy a már-már komolyzenei szintű, templomi orgonafutam. De természetesen a metal se hiányozhat a repertoárból, épp ezért dalonként beindul a hosszabb-rövidebb blackes dara, elkínzott károgás, s bár ezek a részek se rosszak, a riffek gyakorlatilag nem többek tucat-témáknál, s nagyon úgy tűnik, hogy a dobok is gépi segítséggel kerültek a lemezre, ami alapvetően nem baj, ám a kontraszt igen erős a black metalos részek és a lemez többi fele között, méghozzá minőségbeli értelemben.

Furcsa, de ezúttal úgy tűnik, hogy a Grotesque egy kiváló avantgárd zene lehetne, ha elhagynánk róla a metalos kitöréseket. A gyötrődő károgás még akár illik is a koncepcióba, ám a szokványos, ötlettelen gitártémák valamint az élettelen dobgép inkább rontják, mintsem színesítik az összképet. Zenei különcségeket kedvelők és Tim Burton rajongók zenéje ez, hibái ellenére is üdítő így 2010 vége felé.