Shock!

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy remegve vártam a holland Pestilence hetedik lemezét. Ennek egyetlen oka, hogy a legutóbbi, két évvel ezelőtti Doctrine olyan szürkére sikeredett, hogy ma már azt a hét pontot is túl jóindulatúnak tartom, amit akkoriban rásütöttem. Addig persze nem mennék el, hogy a patinás múlt megtépázásának nevezzem a Doctrine-t, de tény, hogy a pofás visszatérő lemez, a Resurrection Macabre után egyszerűen nem volt elég erős a folytatás, főleg nem a csapat klasszikusai mellé téve.

Az Obsideo sem egy kortárs Consuming Impulse vagy egy Spheres, de bátran kijelenthető, hogy egy jó Pestilence lemez. Harmincnégy percével és tíz, átlagban három perces dalaival igazi old school anyagnak tűnik, és voltaképpen az is. Ez egy keménykötésű, majdhogynem puritán album, ahol a Spheresre jellemző gitárszintetizátoros elszállások nyomokban sem fedezhetők fel. Nem is lett különösen izgalmas az Obsideo, viszont ha nem meglepődni akarunk, hanem csak némi brutalizálással elütni egy fél órát, akkor ez az album jó választás lehet.

Patrick Mameli hörgős/gitáros főnök mellett ezúttal is a másik Patrick, Uterwijk eregeti az ízes szólókat, amik a Pestilence egyik legfontosabb védjegyének számítanak. A ritmusszekció a hagyományokhoz híven ezúttal is kicserélődött: most a basszusgitárosi poszton George Maier áll, míg dobosként David Haley hagyta ott kézjegyét a korongon. Erősen kétlem, hogy emiatt lett jobb az Obsideo, mint elődje, mivel itt mégis csak Mameli a vezérkan, de hallva a feszes, nyakizom-szaggató váltásokat és tempókat, bizony nem ártott a változás. Az Obsideo leginkább egy mérnöki pontossággal kivitelezett téglára emlékeztet: oldalai tökéletesen egyenletesek, sehol egy kiugró pont, nyoma sincs rajta kísérletezésnek, de ha megdobnak vele, az nagyon tud fájni.

Bármelyik dalt is vesszük, mindegyikre elmondható a lemezkritika-írás egyik tételmondata: a szóban forgó dal kiválóan jellemzi a teljes albumot. Így vehetjük a nyitó címadót, amely olyan gyorsan rohan végig az emberen, hogy hirtelenjében azt se tudjuk eldönteni, mi ütött el minket. Hasonlóan régi vágású darab a Soulrot, a jó öreg komótos-riffelés-alatt-aprít-a-kétlábdob megoldással, ami mostanság amúgy mintha kezdene kimenni a divatból. A ráérősebb, kifejtősebb irányt mutatja a háromperces Transition, ami megint azt bizonyítja csak, hogy Mameliék még mindig tudják, hogyan kell lényegretörően, mégis hatásosan fogalmazni a zene nyelvén.

A Necro Morph egy gépiesebb tétel, robusztusságáról pedig nekem a Domination korszakos Morbid Angel ugrott be. Klasszikusnak is mondható témával indít a Distress, ahol Mameliék remek érzékkel váltogatnak a darálógép üzemmódjai között. Akad persze egy-két olyan dal is, amelyek önmagukban inkább nevezhetőek feleslegesnek, de egyben hallgatva az anyagot ez egyáltalán nem tűnik fel. A hangzás is kellően tiszteletet parancsoló, szóval akinek a metal egyet jelent a szomszédok öngyilkosságba való kergetésével, az itt mindenképp megtalálja a számítását.

A Pestilence most ismét összekapta magát, és egy korrekt anyaggal rukkolt elő. A bandára egykoron jellemző kísérletezgetés mindenképp hiányzik, főleg annak fényében, hogy ma már senki sem néz ferde szemmel egy zenekarra, akik mondjuk a black metalt keverik a jódlival. A lényeg persze az, hogy az Obsideo egy vérbeli Pestilence lemez, és egy erős death anyag.