A tavalyi Bang Your Head fesztivál egyik legérdekesebb színfoltjának (csodabogarának) a Powerwolf bizonyult. Nem véletlenül: vámpíros koncepciójuk egyszerre vicces és hiteles is, ha úgy tetszik. A Hammond orgonával megtámogatott, Mercyful Fate hatásoktól sem mentes zene teljesen rendben van; az énekes Attila Dorn pedig – akit egyenesen Romániából szalajtottak – figura a javából.
A srác, mint az a powerwolfi krónikáknak köszönhetően közismert, operaénekesi karrierjét adta fel odahaza, hogy egy német metal zenekarban bohóckodhasson trubadúrba oltott Drakulaként. Ez a kombináció tulajdonképpen be is jött: a Powerwolf első lemezének kiadása után rögtön a Gamma Ray/Nocturnal Rites turné nyitóbandájának szerepében találta magát (a pesti bulin pont nem léptek fel valamiért, talán épp kifogyott a fehér alapozó), majd következett a Bang Your Head, ahol meglepően nagy sikert aratott a csapat. Nem volt tehát más hátra, mint megírni az új lemezt, az pedig menetrendszerűen meg is érkezett.
A nyerő formulán nem sokat változtatott a brigád: súlyos, misztikus, időnként horrorisztikus (hatásvadász), de felettébb fogós és szerethető fémzene áramlik a hangfalakból, akárcsak a vér a felvágott erekből (vagy éppen a vámpírok által kiharapott sebből – csak hogy stílszerű legyek). Nagy megfejtések nincsenek, viszont nemes egyszerűséggel tényleg jó az anyag: megjegyezhető refrének, magával ragadó hangulat, harapós (na tessék, megint stílszerű vagyok) hangzás, Attila hangja pedig tökéletesen illik a sötét, borongós muzsikához. Ugyan a fickó nem különösebben énekel operásan, hallatszik rajta a képzettség. Persze azokat is megértem, akiknek nem annyira jön be ez az alapvetően magas fekvésű, de kicsit talán egysíkú, picit kántálós, modoros énekstílus.
Apróbb módosítások azért akadnak az első lemezhez képest, több például a gyorsabb, tempósabb tétel (Prayer In The Dark, Saturday Satan, Behind The Leathermask, Vampires Don't Die, Mother Mary Is A Bird Of Prey), több a Maiden hatás és a billentyű kicsit háttérbe szorult (kár!). Nekem mindazonáltal ugyanúgy bejön ez az album is, mint az előző: távolról sem alapmű, de különlegessége miatt jó hallgatni. Továbbra is jók a dalok (a When The Moon Shines Red egyenesen zseniális – doom himnusz á la Shame On The Night) és a hangzás is jóval ütősebb, mint legutóbb volt.
Más kérdés, hogy hány lemezen keresztül lehet ugyanaz(oka)t a poén(oka)t elsütni, főleg ha továbbra is kétévente fognak albumot kiadni, de legyünk jóindulatúak: jelenleg még kitart a lendület, reméljük, a harmadík körben is ki fog. Végülis a német piacon bőven van hely a Powerwolf számára is – nem érdemtelenül. A banda hazai népszerűségét pedig véleményem szerint egy Gothica fesztiválos fellépéssel lehetne megalapozni: tuti, hogy a tinivámpírok ráharapnának (de szellemes vagyok ma!) és legalább valami erőtől duzzadó, tökös metalt is hallanának végre a sok álgótikus bénázás meg vérhányós folk szerencsétlenkedés mellett.
