Shock!

December 8-án egy olyan, valódi csemegének ígérkező koncert lesz a Dürer kertben, amit igazán vétek lenne kihagyni. És nem is (csak) azért, mert ingyen lesz, sokkal inkább, mert a tavalyi Shrinebuilder szeánsz után ismételten tiszteletét teszi nálunk a doom pápa Scott Weinrich, vagyis inkább Wino. És ezt a fazont tényleg bármikor öröm látni/hallani, hiszen szinte egy személyben megjelenít mindent, amit a doom metal jelent. Nyers, szikár, elég komor fizimiskájú alak, akiről lerí, hogy nem különösebben ajánlatos viccelni vele és nem feltétlenül a világ legbarátságosabb embere ugyan, viszont ha egyszer megkedvelted, többé már nem igazán fog elereszteni. Pont, mint a zenéje.

Játsszon bár klasszikus doomot legendásnál legendásabb csapatokban (a nemrégiben visszatért, zenekarok ezreit inspiráló Saint Vitus, vagy saját csodagyereke, a The Obsessed), akár annak kicsit modernebb válfaját űző, hol a stoner muzsikák, hol a sludge felé kacsintgató formációkban (Spirit Caravan, The Hidden Hand), nem hibázik a nagy öreg (aki annyira azért nem is az, lévén csak 50 éves). Legutóbbi bandái pedig jól megmutatják énjének kettős jellegét: egyrészt ott az apokaliptikus víziókat félelmetesen elénk vetítő, arcletépő súlyú kvázi–szupergroup Shrinebuilder, másfelől pedig itt a legkisebb gyermek Premonition 13, ami meg a Mester jammelős, rockandroller oldalát villantja meg. Wino ismerői ebből már levehették, hogy akkor a Premonition leginkább a Hidden Handre fog hajazni, és ez így is van, azzal a kiegészítéssel, hogy azért bőven ott figyel benne egy nagy adag klasszik doom hangulat is.

A csapat magját Wino mellett régi barátja, Jim „Sparky" Karow gityós alkotja, akit hősünk több évtizede ismer, lévén az első Obsessed manager férje, és ezeken a nótákon is vagy bő két évtizede kezdtek el először jammelni közösen. Hozzájuk csapódott Matthew Clark dobos és a korábbi Meatjack-tag Brian Daniloski (aki azóta már tovább is állt), és meg is alakult a Premonition. Aztán rájöttek, hogy ezen a néven már bandák tucatjai nyomják a jó öreg rockzenét, így aztán hozzácsapták a névhez Wino kedvenc számát, a 13-at. Meg aztán úgy gondolták, jó lesz ez lemezcímnek is. Kábé ennyi a sztori, nem túl veretes, viszont sokkal fontosabbak maguk a dalok. Azokban pedig nincs hiba, meg is lepett volna, ha különösebb gondjaim adódtak volna egy új Weinrich-dalfüzérrel.

Kellően változatos is a kép: kapunk összetett, monumentális darabokat, amik egyszerre ápolják a Black Sabbath-i, Saint Vitus-i hagyományokat, és próbálnak meg valami újat tenni az életműhöz - a nyitó, laza kilencperces B. E. A. U. T. Y. kapásból ilyen, de még inkább a klipesített, könnyen megjegyezhető című La Hechicera De La Jeringa. De ide sorolható az anyag legelszálltabb tétele, a záró Peyote Road is. Aztán akadnak nyugodt, szinte már szép pillanatok, mint a Senses mélabús majdnem-balladája, vagy a La Hechicera instrumentális-akusztikus prelűdje. Mindezek mellett azonban leginkább a tempósabb, doom 'n' roll tételek dominálnak, nagyszerű Wino szólókkal megbolondítva, olyanok, mint a Hard To Say, a roppant fogós Clay Pigeons, az abszolút bulidal (Winotól ez azért elég meglepő dolog!) Deranged Rock 'N' Roller, vagy a lemez málházós slágere, a Modern Man.

Jó, mindehhez nyilván hozzá kell tenni, hogy Wino rekedt, erősen nazális hangja is abszolút a „régi fényében ragyog", vannak, akik nem nagyon bírják az ilyen jobbára dallamtalan, ám helyenként azért dallamokkal is megpróbálkozó énekstílust, nekem ellenben semmi bajom vele. Nincs mit ragozni rajta tovább, Wino itt van újra, te pedig hallgasd meg a lemezt, menj el 8-án a Dürerbe, érezd jól magad, és szeresd a doomot!