Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? - vetődik fel a klasszikus és egyben megválaszolhatatlan kérdés az új Primal Fear lemez kapcsán. Vajon a dallamosabbra vett új lemez terelte a csapatot az olaszok melodikus mennyországába, a Frontiers kiadó szárnyai alá, vagy épp a kiadó hatása volt az, minek hatására Scheepersék új anyaga sokkal kevésbé póver, mint az eddigiek? Valószínűleg sosem tudjuk meg, de lehet, kár is ezen filózni, nézzük inkább magát a lemezanyagot.
A nyitó Sign of Fear még semmit sem sejtet a változásokból, Randy Black dobos bevezető „kavarása" után klasszikus Primal Fear, illetve Judas Priest téma jön, jellegzetes Scheepers-féle pengeéles sikolyokkal. A riffelés mondjuk kevésbé sűrű, de attól még a nóta ízig-vérig US Power. A kettes Face the Emptyness viszont heveny homlokráncolást okozott nálam, ugyanis a király nyitóriff alatt vastagon szól a szintiszőnyeg (Matz Ulmer billentyűzik a lemezen), a refrén meg színtiszta Kamelot. Nem rossz a dal, sőt, épp csak nagyon furcsa tőlük. A kamelotizmus aztán még magasabb fokokra hág az Everytime it Rains alatt, főleg, hogy ugyanúgy szerepel a lemezen az Epica énekesnő Simone Simons, mint Kahnéknál mostanában rendszeresen. Maga a dal egy egyszerű, nagyzenekaros duett, semmi extra, de kellemesen fogós. A címadó aztán ismét egy hagyományosabb Primal Fear darab, mindössze pici effektezés hallható az elején, egy jó kis nóta, király döngölős riffel.
Fighting the Darkness címmel jön a legnagyobb meglepetés, egy összefüggő daltrilógia, ami szintén meglehetősen szokatlan a PF-től. Első tétele balladisztikus, vonósokra és Ralf énekére épül, de sajnos elég lapos. A folytatás sok nagyzenekari instru részt tartalmaz, a befejezés pedig az egyes tétel refrénjének ismétléséből áll, Reprise címmel. Meglehetősen furcsa és rendhagyó vállalkozás ez a Primal Feartől, és sajnos nem is sikerült valami meggyőzőre, meglehetős verítékszagot áraszt...
Innentől viszont kissé visszavesznek a kísérletezésből, a Blood on Your Hands megmutatja, hogy tudnak még a fiúk zúzni, ha akarnak. A refrénje mondjuk ennek is furcsa picit, de így is sokkal jobban tetszik, mint a Sign of Fear óta bármi a lemezen. A Curse of Sharon kissé túl eurometal, az óóózás totál fölösleges az elején, bár lehet, hogy csak eddigi csalódottságom miatt kötözködöm, mert tényleg el kell ismerni, hogy Scheepers remek dallamokat hoz benne, a soron következő Too Much Time meg úgy indul, akár a Millenium Power to Love-ja, csak épp tucat speed nóta lesz belőle. A lelkesedésemet a Psycho hozza vissza, ami jó kis középtempó, az egyik kedvencem, klasszikus Primal Fear. A záró The Man nem rossz, de két hasonló jellegű dal is van a lemezen, ezért kissé fölösleges. Ráadásul túl sok is az 54 perc játékidő, két nótát nyugodtan lehagyhattak volna, ugyanis meglehetősen unalmassá válik a cucc hosszú távon.
Értem én, hogy iksz lemezzel a hátuk mögött változtatni, továbblépni, kísérletezni szerettek volna a fiúk, épp csak a végeredmény kissé faramuci. Nem rossz a lemez ugyan, de nekem mégis csalódás, ez az új irányvonal ugyanis nem áll valami jól a Primal Fearnek.
