Shock!

Az új Puscifer anyag ismeretében – ami ugyan csak egy EP, és azok náluk még a sorlemezeknél is mindig jóval betegebbre sikerülnek - tartok tőle, hogy az ötödik teljes értékű Tool album azért készül a 4-es metróvonal építési sebességénél egy kicsit lassabban, mert Maynard James Keenan egyre kevésbé leli örömét a bandában. Sőt, megkockáztatom, hogy az egész rockzenében is. Talán úgy érzi, hogy abban a közegben, azokkal az eszközökkel már mindent elmondott, amit akart, vagy amit egyáltalán el lehet? Talán igaza is van? Ki tudja.

A dolgok másik oldala persze az, hogy sokkal inkább itt élje ki ezeket az elvadultan elektronikus zenei ötleteit, gegjeit, minthogy ezeknek akár csak töredékrészét is beemelje a Toolba. És egészen biztos, hogy az egész Puscifer-sztorinak éppen ez is a célja. De attól még rohadt nehéz szeretni. Pedig én biza többször is megpróbáltam, és többször is pofára estem miatta. Viszont legutóbb, a remek Conditions Of My Parole nagyon is eltalált. Úgy éreztem, hogy végre értem, mire is megy itt a játék, és csak egészen elhanyagolható mértékben éreztem rajta azt a borzasztóan öncélú művészieskedést, amit bármely másik anyaguk csak úgy okádott kifelé magából. Úgyhogy bizalommal voltam a jövő iránt, aztán egy akkora maflást kaptam, mint a szamár a gyönyörűen sikerült borítóképen. A Donkey Punch The Night ugyanis bődületesen gyenge. Nem az, hogy „nem nekem való", meg „biztos van, aki ezt várja tőlük", esetleg „tiszteljük a művészi szabadságot", nem. Ez egy nagy rakás szar.

A héttételes remekművön két feldolgozás, két új szám, és három remix foglal helyet. A nyitány rögtön a Queen Bohemian Rhapsodyja, amit épeszű ember nem dolgoz fel, mert minek. Az úgy tökéletes, ahogy van, hozzátenni lehetetlen. Maynard sem csinált vele semmit, szépen lemásolta Freddie énektémáit, manírjait, kicsit felturbózta a hangzást, és a címhez odaírta zárójelben, hogy O. G. Mix. Kösz, lapozzunk! A másik cover az Accept Balls To The Wallja (itt is van zárójeles cím ám: Pillow Fight Mix), és ennek olvastán azért már minimum felszalad a szemöldök. Hát még ha meghalljuk magát az átértelmezést, hősünk ugyanis szépen fogta, és egy rozsdásodó szikével kiherélte az egész düh-himnuszt, csinált belőle egy merengős dalocskát, hogy mást ne mondjak, a „God bless ya!" sort a csorda helyett egy szép női hang hozza igencsak szenvelgőn. Értem én, hogy milyen érdekesen értelmezte át, de hát ezzel épp hogy a dal lényege veszik el. Ennek ellenére még így is ez a legjobb tétel az egész lemezen! Mivel van ám egy „Silent Servant El Guapo Mix" is a Balls To The Wall-hoz, ami nem más, mint egy instrumentális (!) elektro (!!) valami, amiben talán nagyon messziről felsejlik az eredeti ritmus, de azon túl semmi. Ennyi erővel ez ugyanúgy lehetne a Morbid Angel Where The Slime Live-jének, mint ahogy az Alma Együttes Ma van a szülinapom!-jának átgondolása is.

A két saját dal közül a Breathe kábé még az első lemezről maradhatott le, idegesítő elektronikai megoldásai például abszolút azt idézik fel előttem, és azt a lemezt én biza annyira szerettem, hogy alig két meghallgatás után már töröltem is a merevlemezről. A Dear Brother szomorú (ambient?) hangulatzenéje még talán szódával el is megy, de ettől meg kábé húszszor jobb ilyen jellegű darabok figyeltek a Conditions Of My Parole-on. És akkor itt van még két remix, oppardon „rework" mindkét új dalhoz, számomra teljességgel értékelhetetlen elektrofos mindkettő, amiből a Breathe-hez készült opusz ráadásul hét és fél perces! Hát ennyi.

Maynard korábban azt nyilatkozta, hogy ezeket a feldolgozásokat egyszerűen szükségszerűen meg kellett csinálnia, mivel nagyon viszketett a dolog, és meg kellett vakarni. Hát senki nem mondta neki, hogy sosem múlik el, ha folyton vakargatod, te szerencsétlen? Nem tudom, hogy a Tool mikor fog viszketni neki végre, de ha az kell hozzá, igazán csiklandozza már meg valaki! A Donkeyról pedig még csak ennyit: biztos benne, hogy végleg törli ezt a fájlt? Igen.