Ez a lemez még a tavalyi elfekvő kupacból került elő, tulajdonképpen nem is tudom, miképp feledkeztem el róla ennyire: határozottan emlékszem, hogy mikor megérkezett, pár hallgatást megért, és teljesen szimpatikusnak találtam az albumon hallható zenét. A csapat 2005-ös lemezéhez volt már korábban szerencsém, azt sem tartottam rossznak, kellemes dallamos, de azért még bőven riffelős zenéjük az ígéretes kategóriába soroltatott.
Bár sok helyen műfajmegjelölésként death metalt lehet olvasni mellettük, azért a Raintime zenéje bőven túlmutat ezen a skatulyán, noha az tény, hogy az alapjai a svéd dallamos zenékben keresendők. Mindamellett érezni egy kevés Evergreyt is a nótákban a félreismerhetetlen In Flames ízeken kívül, de klasszikus heavy metalos ikergitározást is hallhatunk helyenként - és itt szokás a Children Of Bodomot megemlíteni, én ezt csak szőrmentén teszem, a Bodomtól jó ideje sikítófrászt kapok, a Raintime meg egyelőre tetszik. Ha most nagyon skatulyázni szeretnék, akkor valamiféle euro-göteborgi death-prog-power bilétát akasztanék a nyakukba.
Totálisan nem eredeti zene, mégis hallgattatja magát a lemez, talán mert abszolút hatásvadász módon írták meg a dalokat - valamint alkotta meg Tommy Hansen (Helloween, TNT, Pretty Maids, stb.) a hangzást (aki az infó szerint vendégénekel vagy hörög valahol a dalokban). Igen, ez is az a fajta zene, ami gyengébb sounddal korántsem csapna ekkorát, de valljuk be, néha jólesik a parasztvakítás.
Ne keltsen rémületet senkiben a csapat olasz volta, nincs igazán túl sok olasz jellege a zenének, bőven túlmutatnak a most futó olasz csapatok nagy részén (nem eredetiségben, inkább minőségben). Nem mondom, hogy helyenként a dalokra nem fért volna el egy-egy ütősebb refrén vagy még markánsabb riff, de még így is szerethető, a lemez, a végefelé előforduló laposabb pillanatok ellenére. Gonosz módon helyenként az is eszembe jutott, hogy valami hasonló zenét játszana az In Flames manapság, ha Anders Fridén tudna énekelni. Két vendéget is meghívtak a srácok, Jacob Bredahlt a Hatesphere-ből és Lars F. Larsent a Mantiorából. Rajtuk kívül még egy jópofa Michael Jackson feldolgozás az, ami feldobja a lemezt (Beat It), aminek már az eredetije is metal.
Ajánlott azok számára, akik mostanában ismerkednek a metallal, és még nincs igazán markáns véleményük arról, mi a jó és mi nem, illetve azok számára, akik pusztán kellemesen energikus háttérzenét szeretnének hallgatni. Egyébként ha koncerten is hozzák a lemezes színvonalat, akár még meg is nézném őket, ha erre tévednének. Kb. olyan a csapat, mint a Mercenary jó pár évvel ezelőtt: totális stíluskavalkád az egész, de bizonyos réteg számára szerethető, amit csinálnak. Egy kicsivel jellegzetesebb nóták a következő lemezre nem ártanának, de egyelőre nem verték le a lécet, így részemről a fáklyásmenet.
