Shock!

A Cardiac Arrestel úgy indul az új RP's Animal lemez, ahogy vagy tíz éve szeretném hallani a W.A.S.P.-ot! Egy hót egyszerű, ám tökös riff, megfejelve egy ökölrázós, fogós refrénnel. Más nem is kell a Rock 'n Rollhoz, slussz-passz! A Can't Stop is tökéletes, szinte énekelném is rá kapásból, hogy el-o-vi-í!

Mivel a W.A.S.P.-nak is a zsigeri, erőteljes lemezeit csípem inkább, nem az erőltetetten epikusakat (a Crimson Idol és a Headless Children nyilván kivételek), így igencsak jólesik hallgatni ezeket a nótákat. Randy Piper tehát, ellentétben Blackyvel, nem akar többnek látszani, mint ami. Itt nincs művészkedés, csak térdig lógatott gitárból eleresztett fasza rock nóták. A nyitány tehát eszményi, sajnos azonban hamar felüti fejét a hanyatlás. A Don't Wanna Die ugyanis nagy jóindulattal is csak langyos. Bár a korábbi Animal lemezekhez nem volt szerencsém, azért vélhetőleg nem véletlen, hogy Mr. Piper mellé anno kellett egy bizonyos Lawless úr is ahhoz, hogy valami igazán maradandó szülessen.

A Crying Eagle is elég ijesztően indul, hiszen a dal címére utaló, indításként rögtön beadagolt sas vijjogás kifejezetten gyomorforgató, de a reá következő szaggatott téma okés. A refrén viszont gyengusz, akár Hammerfall is lehetne, tipikus eurometal tucat. Ekkor már valahogy nagyon hiányolok egy Blind in Texas-t vagy Wild Childot, és megmondom őszintén, magát a Virus koncepcióját sem értem. Adva van a W.A.S.P. korai időszakának gitárosa, ki új bandáját egykori zenekara egyik emblematikus daláról nevezi el, bevesz egy olyan énekest, aki ha akar, megtévesztésig Blacky, majd kezdésnek lepakol új lemezére két, egy az egyben W.A.S.P. dalt. Nyilván sokan vannak, akik szerint ennek semmi értelme, hiszen ha W.A.S.P.-ot akarok hallgatni, nem az A-betűhöz nyúlok a polcon. Ugyanakkor viszont, aki fentiek tudatában megvesz egy RP's A lemezt, az nem ilyen dalokat akar hallani, hanem legalább olyanokat, mint a nyitó kettős. Minimum tehát elsőrangú kópiákra van szükség, de sajnos innentől egyenletesen közepes a színvonal.

Se a modernebbnek szánt Judgement Day, se a balladisztikusabb Who's Next nem kiemelkedő. Utóbbi pont olyan, mintha valamelyik Neon God lemezről maradt volna le. A mélypont egyértelműen a Cranberries feldolgozás (Na, melyik nóta lehet?), amely akár jó is lehetne, de nagyon nem az! A záró Shoot to Kill – L.U.S.T. páros valamennyire visszahozza még a lendületet, de kiemelkedőnek ezeket sem nevezném, viszont legalább nem rossz szájízzel veszi ki az ember a cd-t.

Randy Piper számára egyetlen lehetséges utat látok: gyártson elsőrangú W.A.S.P. kópiákat; sajnos ugyanis, ha nem onnan jött volna, ahonnan, nyakamat rá, hogy a kutyát se érdekelné. Egész egyszerűen azért, mert közepes.