Shock!

A bevezető sajtónyilatkozatokban elég rendes váltást harangozott be a Smoke On This... kapcsán Rex Brown, ám annak ellenére, hogy Nashville-ben készült, a Pantera volt basszusgitárosának első szólóalbuma természetesen nem lett cowboykalapos-akusztikus cucc. Sőt, én még csak igazán komoly iránykorrekciónak sem érzem, már amennyiben persze nem a Panterát vagy a Downt vesszük hozzá kiindulási alapul, hanem a basszer legutóbbi dolgait, vagyis az Arms Of The Sunt, illetve a Kill Devil Hillt. Persze valamelyest ezektől is eltér a lemez, de utóbbihoz például bizonyos pontokon azért elég közel áll.

Ha nagyon skatulyáznom kell, a lemez azt a fajta hard rockot rejti, ami kellően tökös és koszos, ám emellett egyszerre rejlik benne nem kevés blues, country, meg mindenféle, amit a tengerentúlon annyira szeretnek, mi meg annyira szeretjük hallgatni. Én legalábbis szeretem, gyárilag vonzódom ahhoz a vonalhoz, ami itt hallható. Amennyiben párhuzamokat kell sorolnom, a régi nagyok közül a Led Zeppelin vagy a korai ZZ Top nyilván egyből adja magát itt-ott, és alapvetően Zakk Wylde is valami ilyesmiben utazik a Black Label Society lazább pillanataiban. Viszont – mivel ugyebár a '90-es évek nagyjai is elsősorban a '70-es évek hőskorához nyúltak vissza – bizonyos pillanatokban némi szolidan grunge-os fűszer illata is megcsapja az ember orrát, de csak olyan mértékben, ahogyan ez mondjuk a Kill Devil Hillre is jellemző volt.

Mindez egyébként már csak azért sem meglepő, mert ez a stílus az Arms Of The Sunban is vastagon ott figyelt, Rex pedig elsősorban az ottani főarc, Lance Harvill segítségével rakta össze ezt az anyagot. És noha emberünk elsősorban basszusgitáros, a Smoke On This...-en mindez nem hallatszik: Brown összekeverhetetlen soundja és játéka persze végig ott búg a háttérben, jó is hallgatni, de a történet egy pillanatig sem a négyhúrosról szól. Főleg, hogy Rex gitározott is a nótákban, és ezúttal a mikrofonnál is ő állt.

A lemez első és legfontosabb erénye, hogy lelazult, spontán, mindenféle görcsösségtől mentes hangulata helyből magával ragadja az embert. Egyszerűen jólesik berakni és megdöngetni, kibontani mellé egy sört, aztán csak úgy tenni-venni vagy bambulni mellette, mert van benne kraft, van benne feeling, egyszerűen jó kedved lesz tőle. Másodsorban ez a hangulat professzionális zenészaggyal megírt, okosan és kellő gazdagsággal meghangszerelt dalokban ölt testet – zeneileg semmibe nem lehet belekötni, de hát Rex eleve egy olyan zenekarban vált ismertté, ahol minden csúcskategóriás volt ezen a téren, szóval ezen aligha lepődhet meg bárki is. Szintén dicséret jár a dögös, szép hangzásért, amely kellően koszos, de közben nagyon impozáns és arányos. Viszont – és itt jön a lényeg – a dalokat tekintve azért semmiképpen sem nevezném kiugrónak a Smoke On This...-t.

Rokonszenvesen indul a lemez a Lone Rider és a Crossing Lines rövid, de velős kettősével, majd még rokonszenvesebben folytatódik a Buried Alive-val és a Train Songgal (utóbbi kettő simán felfért volna az elvileg továbbra is készülő harmadik Kill Devil Hillre is), viszont már itt is motoszkál benned, hogy oké, jó ez, de azért nem annyira különleges. Ez a benyomás pedig határozottan elmélyül a folytatásban, főleg, hogy a legjobb pillanatok hallatán úgy érzi az ember: csak valami egészen apró, meghatározhatatlan szikra szükségeltetne ahhoz, hogy igazán nagyot üssön a lemez. Ez lehetne akár egy izgalmasabb, nagyobb kifejezőkészséggel rendelkező énekes is, mert Rex énekhangja ugyan kellemes, de összességében azért elég jellegtelen. Sőt, már akár egy-két tényleg kiugró húzónóta megléte esetén is egy kategóriával fentebb léphetne az album, ilyenek viszont nincsenek rajta. Igaz, mélypontokról sem tudok beszámolni, nagyjából kiegyensúlyozott, egységes a kép: a fentiekhez hasonló direktebb darabok mellett ülnek az olyan füstösebb, melankolikusabb pillanatok is, mint mondjuk a Fault Line, a What Comes Around..., a Grace vagy a Best Of Me. Utóbbi, illetve az utána következő, lemezzáró bónusz One Of These Days amúgy talán a teljes lemez legjobb pillanatait hozza.

Kellemes hallgatnivaló ez az album, maholnap jól elvan vele az ember, de ahogy telik az idő, és érkeznek be az újabb és újabb friss megjelenések, úgy jut majd egyre ritkábban eszembe, hogy elindítsam. Mint ahogy az az efféle korrekt, de igazából nem kiemelkedő cuccokkal általában lenni szokott.