Shock!

Ha a nevet meghallják, a legtöbben a Poison „második" gitárosaként emlékeznek Richie-re, a 90-es évek kitartó hard rockerei esetleg a Mr. Bigből is ismerhetik. Pedig a 80-as évek elején a gitárhős-istállóként funkcionáló Shrapnel kiadónál feltűnt, akkor még szemtelenül fiatal srác karrierje sokkal színesebb, a korai gitárlemezek és a fent említett zenekarok mellett játszott jazzt és az utóbbi időkben megjelent lemezein érzelemgazdag rockzenét is.

Az Into The Black egyenes folytatása Kotzen mester újkori alkotásainak: a gitáros itt is feltűnik szólóénekesi szerepben, sőt, minden egyes hangszert ő szólaltatott meg, nem is akárhogy. A zene maga klasszikus rockzene, amiben ugyanannyi van a Zeppelinből, mint a Rolling Stonesból, hatalmas adag hetvenes évek, valahogy mégis frissen, portalanul előadva. Rég nem az van előtérben a főhős munkásságában, mennyi hangot fog le másodpercenként, de más ex-gitárhéroszokkal ellentétben nála nem a fásultság vagy a mértéktelen alkoholszármazékok miatt alakult így. Ő egyszerűen rájött, hogy Zene van, nem csak Gitár. Igazából nagyon hasonló érzéseim vannak ezzel a lemezzel, mint amit az Audioslave szeretne kiváltani, de – kövezzetek nyugodtan – nekem Kotzen receptje sokkal zeneibb, őszintébb, igazabb mint az ex-RATM-garden szupergrupp alkotásai.

Bár a nyitó You Can't Save me egy viszonylag (legalábbis hard rock szinten) erősen és energikusan nyit, dühös szöveggel bombázza a dal címzettjeit, a lemez összhangulatából mégis valami finom, elegánsan koszos hangulat árad, nyáltól mentes balladákkal és középtempós rockdalokkal. Richie énekhangja is hasonlíthat Chris Cornell újkori ténykedésére, de csak annyiban, hogy ezen a lemezen is őszinte, klasszikus hagyományokból építkező rockéneklést hallunk, hatalmas dallamokat, néhol óvatos soul frazírokkal, amik viszont kifejezetten jót tesz az összhatásnak.

Aki meg szeret zenészi teljesítményeket fikkantani, bizonyára itt is beindul, hogy „már nem olyan gyors az a szóló" – nos, egyrészt itt nem is kell, hogy gyors legyen, másrészt azért a hatos track (Till You Put Me Down) Nuno-t idéző gitárvirgáját meghallva bárki leteheti a haját a kisszékre.

Megnyugtató, őszinte rocklemez – csak ajánlani tudom előítéletektől mentes rock-... sőt, Zenehallgatóknak.