Kilencedszerre fut neki az ohiói Ringworm ezzel a nagylemezzel. Velük sem foglalkoztunk eddig túl sokat, aminek ebben az esetben sem volt különösebb oka, egyszerűen így alakult – kis dózisokban én a magam részéről kedvelem a zenekart, de kétségtelenül nem ők a világegyetem legváltozatosabb alakulata. A Seeing Through Fire ennek megfelelően ismét a rájuk jellemző brutalizálást hozza, és annyira tömény, hogy ha nem vagy hozzá megfelelő hangulatban, még ebben a 31 perces időkeretben is megfekheti a gyomrodat.
Többször felidéztem már, hogy az ezredfordulós években egy rövid ideig még a Hatebreedet, a Stampin' Groundot és társaikat emlegették metalcore-ként. A szó szoros értelmében szerintem találóbban passzolt ezekre a csapatokra ez a jelző, mint az Államok északkeleti partjáról érkezett, más irányultságú bandákra, akikre aztán a metálsajtó ráaggatta a címkét. Nyilván nem véletlenül épp a Ringwormnál hozom fel ezt megint, ugyanis ők is ezt a dinamikát képviselik, bár a skatulya neve végül is mindegy, és úgyis folyamatosan változik. Még egy évtizeddel korábban például leginkább crossoverként emlegették az efféle bandákat, akik hardcore-os fogásokkal, kiállásokkal, tempókkal tálalják a thrashes fémzenét.
Fentebb direkt kiemeltem a kis dózisokat, és – mint gyakorlatilag az összes Ringworm-lemeznél – itt is azt kell mondanom: az egyetlen negatívum az album borzasztó egysíkúsága. És itt világlik ki, hogy egysíkúság és egysíkúság között is van különbség, a Seeing Through Fire-ön ugyanis nem pusztán egy jellegzetes stílusú banda hasonló recept alapján írt dalai sorjáznak, hanem túlzás nélkül, mintha ugyanazt a tételt reszelnék majdnem fél órán át. És így már talán érthetőbb az is, miért írtam, hogy még ilyen relatíve rövid játékidőben is megfekheti bárki gyomrát a végeredmény. A teljesen önálló dal helyett inkább amolyan hangulatos levezetésnek nevezhető Playing God dallamosabb, szépen megfogalmazott zárását leszámítva szó szerint lélegzetvételnyi szünetet sem engednek a hallgatónak.
Bántani egyébként így sincs okom a Ringwormot, az album szenvedélye, energiaszintje, a bandából áradó tűz ugyanis példaértékű. Ilyen tömény, súlyos, sűrű zúzdára csak kevesen képesek, ráadásul a csapat hangzása is rögtön felismerhető, megkülönböztethető. Főleg, miután megszólal James „Human Furnace" Bulloch hangja, akinek sajátos bömbölése szintén ízlés kérdése – vagy szereted, vagy utálod, középút nincs. Szerintem kiválóan passzol a zenéhez ez a gyűlölettől fröcsögő hang, elkínzottságával ráadásul kölcsönöz a muzsikának valami sajátos pluszt is, de kétségtelen: szintén nem a zene változatosságát erősíti, ahogy végigüvölti a teljes albumot.
Dalokat kiemelni – a lemezről kilógó finálét leszámítva – nem nagyon van értelme, a Ringworm simán csak megint jön, legyalulja a szürkeállományt, és kész. Ha már crossover thrash, a richmondi Enforced idei lemezén, a War Remainsen szerintem megjegyezhetőbb, erősebb dalok kaptak helyet, de ha szofisztikált gondolatok helyett egyszerűen csak szeretnéd valamivel átmosni az agyadat meg a lelkedet egy szar nap után, tökéletes megfejtés a Seeing Through Fire is.
Hozzászólások