A Rise Against a 2000-es évek egyik legmesszebbre jutó, legsikeresebb punk rock csapata: az utóbbi három lemezükből egyenként eladtak félmilliót Amerikában (ez a szint 15-20 éve platinalemezek sorát hozta volna nekik), miközben a műfaj olyan legendáit vihették magukkal előzenekarnak, mint például a Rancid. Na nem mintha irigyelném tőlük a sikert, hiszen hat évvel ezelőtt teljesen levettek a lábamról a Siren Song Of The Counter Culture lemezükkel, amelyen ráleltek egy tuti receptre: a korai lemezeik hardcore/punk témáiból ekkorra olyan dallamos punk dalokig jutottak, amikben a kitörölhetetlenül fogós refrének mellett azért még ott volt a kellő mértékű agresszivitás is. Némi leegyszerűsítéssel náluk egy straight edge Bad Religion találkozott az Ignite-tal, és még az is a kaliforniai mesterekkel rokonítja őket, hogy a társadalomkritikus szövegek ellenére mindig is pozitív kisugárzás és energia hatotta át a zenéjüket.
A Siren Song hibátlan teljesítményét két évvel később a The Sufferer & The Witness-szel lazán megismételték, sőt, talán akkor még jobban megírt dalokkal kényeztették el a híveket. A 2008-as Appeal To Reasonön azonban szerintem már megmutatkoztak a túlcsiszoltság jelei: a jól kidolgozott témák és a megarefrének mögül már hiányzott az igazán éhes, harapós hardcore/punk szellem.
Így hát tartottam attól, hogy a tendenciát folytatva az új lemezen még inkább rádióbarát számokkal fognak bombázni, és összességében nagyjából be is jött a papírforma: az Endgame-en eszük ágában sem volt visszakanyarodni a korai szélvészgyors melodikus hardcore/punkhoz, helyette írtak inkább tizenkét kerek, jól összerakott, cseppet sem karcos, überdallamos számot, ami helyenként már legalább annyira rádiós rock, mint punk.
Hatalmas refrénekben tehát nincs hiány, és igazából a legnagyobb rosszindulattal sem lehetne egyik tételt se gyengének minősíteni, de mondjuk a másodikként érkező Help Is On The Wayben szerintem minden benne van, amitől annyira jók ezek a chicagói srácok: egyszerre fifikás és dallamos témák a gitárosoktól, kiverhetetlen dallamos refrén, amire Tim McIlrath ráerősít egy kis üvöltéssel, aztán kis dallamos leállás, hogy után még inkább ellenállhatatlan legyen a visszajövő refrén. Legalább ennyire jó a Disparity By Design, amiben megint csak van némi visszakacsintás a hardcore-os múltra, csak éppen a gitárok nem szaggatnak eléggé az én fülemnek. Mindenesetre ha ilyesmikkel rakták volna tele a lemezt, akkor egyértelműen ismét csúcsteljesítményről beszélhetnénk.
Azonban a Survivor Guilt vagy a Broken Mirrors ultradallamos refrénjein megint csak a túlpolírozottság érződik, és hát azért az sem számít túl jó jelnek a hardcore/punk álmoskönyv szerint, ha a gitárok hangzása helyenként mintha közelebb állna a Dire Straitséhez, mint a Black Flagéhez... Ezzel együtt a lemez líraijában, a Wait For Me-ben nem tudnak hibázni: ennyire szívből jövő énektémákat a Boysetsfire-ös Nathan Gray énekelt annak idején, a jobb hangadottságokkal bíró Tim McIlrath azonban még nagyívűbben adja elő magát.
Az Endgame-nek igazából csak egy baja van: annyira túlcsiszolt, hogy gyakorlatilag már teljesen tagadja az eredeti punk hozzáállást, amely pedig jó darabig a Rise Against zenéjét is erősen meghatározta. Egy ilyen banda új lemezénél sajnos valahol komoly szegénységi bizonyítvány, ha alig akad rajta két-három olyan szám, amire annak rendje-módja szerint szét lehetne zúzni a nappalit. Úgyhogy ez a Végjáték már messze áll az igazi punk rock forradalomtól, legfeljebb egy kellemes fülkeforradalom kísérőzenéje lehet.
