Shock!

Hát ennek is elérkezett az ideje: ízekre szedhetjük Ronnie Romerót. Mert mi más szolgáltathatna nagyobb apropót eme kis gonoszkodáshoz, mint egy ki tudja, hányadik szóló- és vendégszereplős anyagot követő feldolgozáslemez, ami kábé senkit sem érdekel? Kivéve persze engem, mert én vagyok annyira mazochista, hogy többször is végigküzdöm magam az efféle anyagokon, pedig hát Ronnie esetében pontosan azokról a fajta szolgai másolatokról kell beszélnünk, amelyekért magam sem rajongok túlságosan. De végül mégis odáig jutott a dolog, hogy nem tudok szavak nélkül elmenni a vállalkozás mellett.

Mondjuk nálam elég sokat nyomott a latban, hogy a dalok között rögtön kiszúrtam egy Kansas-nótát is, ami történetesen NEM a már mindenki által elcsépelt Carry On Wayward Son, hanem egy kevésbé ismert gyöngyszem az erősebbik „elefántos" lemezről (John Elefante ugye Steve Walsh távozása után került a zenekarba). Az 1982-es Vinyl Confessions albumról beszélünk, ahonnan a Play The Game Tonight című klasszikussal próbálkozott meg Ronnie, és azt kell mondanom, hogy ebben a tolmácsolásban még úgy rendben is van a dolog. Nehéz is lenne bárhogyan is belerontani abba a dallamorgiába, amit ebbe a kincsbe belepréseltek alkotóik. Az erősebb momentumok közé sorolnám még Bob Dylan All Along The Watchtower szerzeményét is, ami Jimi Hendrix által vált népszerűvé még akkor, amikor a dinoszauruszok is éppen csak kezdtek kifejlődni, s ebben a modernebb, vadabb külsőben egyértelműen jobban is érzi magát a nóta. Különösen jót tett neki Andy C dobos tamokon nyújtott alakítása, valamint az énekes frissen hozzátett melódiái.

Ígéretesen indul egyébként a műsor a Grand Funk Railroad Sins's A Good Man's Brotherjével is, amit szintén frankón elcsíptek: jól szól, és a hathúrost kezelő Srdjan Brankovic terces gitárharmóniái is ütnek. Elvenni nem tudtak az eredetiből, de ugye nem is ez volt a cél. Aztán az ezt követő Survivor-nótánál (Backstreet Love Affair) már túlságosan beállnak a bevezetőben említett szolgai másolat-módba, s ezután sajnos egyre fantáziátlanabbul alakul a történet. Ugyanez a helyzet a Bad Company No Smoke Without A Fire tételével is, ami tökéletesen lefedi a jó-jó, de minek kategóriát. A kincsekkel teli Queen-életműből való szemezgetés helyett is inkább Freddie Mercury Mr. Bad Guy szólólemezéről  került ide az eredetileg is lehetetlenül klisés diszkódal, az I Was Born To Love You, ami oké, de azért egy ős-Queen-akárminek jobban örültem volna.

Van még itt korrektül, de ötlettelenül elnyomott Foreigner (Girl On The Moon), Elf (Carolina County Ball) és egy Russ Ballard-féle Voices, valamint a személyes nagy kedvenc Gypsy is a Uriah Heep bemutatkozó lemezéről, amelybe vittek egy kis lendületet, bár érzésem szerint az eredetiben hallható, gyilkosan húzós riffnek pont nem tett jót ez a fajta sietség. Sokkal több lehetőséget látok ebben a nótában, ráadásul itt hallható a zenekar talán leghatalmasabb riffje is a dal intrójában. Az eredetiben még az elsőlemezes poros hangzás ellenére is több kakaó, feeling és fiatalos energia rejlik, mint az itteni modernebb, túlgondolt megoldásokban. Még hogy a Heep fater rock... Szakadok a röhögéstől.

Az viszont tény, hogy nagyon bátor ez a Romero gyerek. Valami oknál fogva volt mersze hozzányúlni a Led Zeppelin Since I've Been Loving You-jához is úgy, hogy szerintem el is hiszi magáról és zenekaráról: ők így, most együtt tökéletes munkát végeztek. Ami, ha úgy vesszük, így is van, mert végül is ízlésesen interpretálják a nótát Robert Plant végletekig kigyakorolt frazírjaival együtt, de azért van itt egy kis bibi. Nem hiányzik innen semmi más, csak éppen a dinamika és az érzés... legfőképpen pedig a blues. Az az igazi, megélt, elmondhatatlan mélységekben gyökerező, fájdalmas blues, ami Jimmy Page-ék kezében és lelkében egyértelműen ott volt. Emiatt tudták úgy kibontani és felépíteni ezt a dalt, ahogy kell. Emiatt tudott Bonzo akkor és úgy odapörkölni a cinekre és a lábdobra a megfelelő időben, és így születtek meg Plant mélyről feltörő érzelemkitörései is. Ezek révén olyan dramaturgiai íveket jártak be kompozícióikkal, ami Ronnie-ék verziójából totálisan hiányzik. Lehet, hogy ez a csapat egy konzervatóriumban csillagos ötössel végezne, azonban ha a technikai felkészültségnél többre tartod az őstehetséget és a zenébe átlényegített élettapasztalatokat, bizonyos szempontból nálad is el fog vérezni ez a feldolgozás.

Azért persze kíváncsi leszek (igen, tudom, hogy csak én) a következő fejezetre is, ahol súlyosabb zenei hatásait idézi majd meg Ronnie, s persze ezek után már az ottani újragondolások (?) kiértékelését sem fogjátok megúszni.