Shock!

Elvileg, ha 1993-ban lennénk, egy Jack Russell és Tracii Guns együttműködésében készülő lemez érdekesnek is tűnhetne. Ma, ha a neveket egybevetem a tapasztalataimmal és az alkotók egyenként is kiértékelt megmozdulásaival, már nem feltétlenül villanyoz fel a hír. Egy ilyen sportszerűtlen, de fogyasztói szokásként kétségtelenül fennálló alaphelyzetből rugaszkodhatunk neki a Medusa című albumnak 2024 elején. A Frontiers úgy gondolta, hogy érdemes leírnia némi működési költséget ezzel a jónevű örökséggel is, lássuk, mi sül ki belőle!

Russell anyazenekara, a Great White is lehetne simán az indítás, zongorás, boogie-s hatásokkal átitatott blues rock jön ki a hangszórókból, Tracii pedig átemel némi gitárjátékot a Cocked & Loadedról, mi másról is. Az egésznek egy olyan laza hatása van, mintha ez lenne az első olyan próbájuk egy pincében, amikor már átvették otthon az akkordmenetet. Legördülnek a riffek, lassan bemelegszik Shane Fitzgibbon dobos válla is, aztán már vége is, jöhet a következő.

„Oké, jó lesz ez, Sandro!" – kiáltja oda Guns a fal mellett kérdő tekintettel álldogáló Alessandro Del Vecchiónak, aki lapoz egyet a jegyzetfüzetében, és be is írja magát szerzőként a kiadói ívre. „Kéne valami tempósabb!" – veti oda a gitárosnak. „Figyeld csak! Ez jó lenne?" Ezzel bele is csapnak a metálosabb Tell Me Why-ba, amely akár lehetne egy régebbi Whitesnake dal is, vagy P. Box, de bármi ezen a vonalon. Russell hangja, ha akarom, még tartalmaz némi Pohl Mihály-felhangot is. Tracii letudja ezt a maga részéről egy kis dallamocskával a közepénél, szólónak nem merem nevezni. Innen megyünk tovább a tempó 20 százalékos csökkentésével a Coming Down felé, amelyben már vannak színesítések, amolyan harmónia-bontogatások, de a parókás gitáros itt sem erőlteti meg magát, a maga részéről nem akar villogni. Russell elnyávog a refrénben, és ennyi. A Where I Belong akár lehetne egy jópofább L.A. Guns is, ha odaképzelem Phil Lewis hangját, mert a dallamok eléggé passzolnak. Eddig ez a szám oldalaz legjobban a Sunset Strip felé, szolid érintőt véve valamelyik parti parkolóban, Guns itt egy nagyon kimért, demós mértékű szólócskát odapakol, de legalább sajátos a dallamvezetése. Ebből a nyegleségből a For You-ra is jut még egy kis adag, itt már rétegzett vokálok is hallhatók a refrénben, ami legalább némi felidéznivalót ad a hallgatónak. Zongorás aláfestést is kapunk hozzá a lazaság jegyében.

Amiért ennek a lemeznek létre kellett volna jönnie, az valójában a Give Me The Night című darab, amiben a gitárok vastagabban dörrennek meg, hozza a ′80-as évek hangulatát, és Russell se nyávog annyira, rejlik benne némi stadionos-pálmafás hangulat, lehet társítani is hozzá a kabriót. Továbbra sincs világmegváltás, de legalább a vibrálás benne van. Kíváncsi vagyok, hogy ezt az üzenetet Nikos Sofis, Marco Sivo, David Julian vagy Del Vecchio – a lemez szerzőiként feltüntetett figurák – tolmácsolta-e leghatározottabban, mindenesetre valami amerikai már átjött belőle. Az eddigi riffelés és torzítás után érkezünk el a ballada-fokhoz, a Livin' A Lie-hoz. Ez a dal lehetne tisztán Great White-mű is, hangulatában többféle árnyalat is megjelenik, nem rossz kis szerzemény. Az In And Out Of Love is hozza a klasszik éra hangulatát, és amilyen vastagon zúg a gitár végig, olyan erőtlen az énekes rajta, pedig ezt tényleg érdemes lenne megküldeni valamilyen erős hanggal, szinte kéri a fülem, hogy szinkronizáljam a dallamokat Erik Grönwallra, de sajnos ő a határban sincs. Pedig jó kis vérbő dal lehetne az egész, és végre Tracii is kitekeri benne az erősítőt egy penge szóló erejéig.

Jöjjön akkor a címadó darab, ami egy borongós hangulatú, a lemez keresztmetszetét tekintve összetettebb dal. Itt Jack sajnos annyira elvész, mintha az egész próbát, ami a lemezfelvétel is lett volna, egyben rögzítették volna, és a pincében már fogyna a friss levegő. Tényleg klassz szerzemény lenne ez, Guns valóban sajátosan játszik itt, van egy jó kis íve az egésznek, de a vokál hozzá teljesen enervált. A szintis aláfestés is jó a második szóló alatt. A derűsebb felhangok a következő, Back Into Your Arms refrénjében jelennek meg, és ez is jöhetne akár valamelyik eltemetett fiókból '85-ből. Eljátszottam azt, hogy innen visszakapcsoltam a lemez elejére, és mintha egy másik produkció lenne: megítélés kérdése, hogy ez sajnos vagy szerencsére, de én személy szerint sokkal inkább ezeket a mintákat hallgatnám a két főhőstől, akár ők szerezték a dalokat, akár nem. (Nem ők.) Martin Jepson Andersen neve található társszerzőként, aki a Blindstone zenekarban gitározik főként. Jó blúzosan. Érdemes utánakeresni, mert amit ő képvisel a bandájával, annak kellett volna lennie ennek a Russell/Guns-albumnak.

A Medusa nagyon tipikus példa arra, amikor bejáratott nevek rákerülnek egy olyan borítóra, ami mögött a Frontiers Records fiókszerzőjeként dolgozó Alessandro Del Vecchio ötletei húzódnak meg, de se lélek, se nagyon nagy akarat nincsen a dalok élővé tételére. Ezt tetézi az olcsó megszólalás, a hallhatóan gyorsfagyasztott ötletek félig nyers tálalása. Jack Russell szerintem sosem volt bomba torok, de a hőskorban hallhatóhoz képest is ernyedt a teljesítménye, Tracii Guns pedig száz százalékban rutinból pengette végig a felvételeket. Vannak jó ötletek, jó dallamok, ám az összkép lagymatag. Annyit viszont elértek vele, hogy megismerkedtem a Blindstone zenekarral, amit élvezettel hallgatok.