Shock!

Jajj, de nagyon nagy szükség volt még egy ilyen bandára. Hogy milyenre? Hát, kicsit félve írom csak le, hogy metalcore, mert inkább HC ez, amiben azért a gitáros néhol metal-közelien riffel, a dobos szegel rendesen, az énekes viszont egy az egyben old school témákat hoz.

Azaz acsarkodik, vicsorog, köpködi a dühét bele a világba, csak az a nagy gond, hogy mindezt az egész albumon keresztül ugyanazon az egy hangon teszi, és az az egy is magasabb fekvésű a kelleténél. Hallani, hogy próbálkozik szerencsétlen - szinte látom is magam előtt, ahogy mutogat, a nyála meg fröcsög szerteszét -, de az egész valahogy erőltetett, élettelen marad. Na, meg a hangzás. Ez nagyon, de nagyon nem nekem való: az ének baromira előre lett keverve, és nyomja is az énekes megállás nélkül, alig van pár másodperc, amikor nem pofázik. De még a dobok is mintha elnyomnák a gitárt, ami így néha kissé erőtlenül maszatol. Pedig a témák alapján irgalmatlanul gyalulnia kellene! Ja, és az egyébként nagyon igényes STS honlapra az vagyon írva, hogy a stúdióban segédkezett a német Blind Guardian zenekar producere is! Heee???

Pedig a zene nem is lenne olyan rossz. Jó, mondjuk eredetiség nincs sok benne, érződik, hogy a tagok vittek magukkal Hatebreed vagy Shadows Fall cd-t is a stúdióba az Agnostic Frontok mellé, de a Biohazard Mata Leao-ját is, az tuti. És az is lehet, hogy nem pont ilyesmi zenét játszanának, ha nem ez lenne épp a trend. Ki tudja? Pedig a honlapon lévő képek alapján nem nyeretlen kétévesekről van szó, '99 óta nyomják, és ez a második albumuk, úgyhogy lehetnének éppen jobbak is.

Nótákat kiemelni nem nagyon megy, na, nem azért, mert egységesen magas a színvonal, sokkal inkább, mert összefolyik az egész egy nagy masszává. Vannak régisulisan szélvészgyors számok (ebből van sok), meg valamivel kevésbé gyorsak, amikben inkább a metalos riffelés megy. Mondjuk, az énekes srácnak tökmindegy, ő többnyire ugyanazt a ritmust, meg "énektémát" hozza. De tényleg, az album felére már ökölbe szorul tőle az ember füle. Talán a boxmeccs hangulatát festő intrót (Time To...) követő jó húzású Taste My Glory, az ötletesebb, többszöri tempóváltásos Down And Out, meg az emészthetőbb tempójú Roll The Dice és Thinking Of You a legjobbak. Talán. A gyors számok meg többnyire egy kaptafára készültek. Aztán a végére jutott egy nagy meglepi, a rövid recsegést követően kibontakozó Down For The Count képében. Ez egy lassú tempójú, szintikkel meg elektronikus kütyükkel teli nóta, amiben (végre!) nincs ének, illetve van, de az női és csak színesítő jelleggel, szöveg nélkül szól. Esküszöm, annyira meglepődtem ennek a dalnak a felbukkanásán, mintha egy Kaláka album végén death metal témára bukkantam volna. A zárásban még ránk számolnak - "7-8-9-it's over", aztán it's over.

Hogy stílszerű legyek, ez az album nem ütött ki. Alig félóra az egész, de így is nehezemre esett végighallgatni, mert teljesen középszerű. És abban a dömpingben, amikor ebben a stílusban csak Amerikában kb. öt-tíz lemez jelenik meg havonta, nincs értelme középszerű anyagokat hallgatni. Jajj, valami pozitívum kellene még a végére. Megvan: tetszik a borító. De hát ez édeskevés.