Shock!

Szinte modern r'n'b-s hatású, poposan lágy és érzékeny bevezetővel indul az új Sevendust, kis túlzással meg kellett néznem, jó lemezt hallgatok-e – aztán persze két és fél perc tájékán Lajon Witherspoon kiereszti óriási hangját, majd berobban a rock és minden egyből a helyére kerül. Az eredmény egy kimondottan drámai módon felépített szám, cseppet sem tipikus ebben a formában, de jól mutatja, hogy a Sevendustnak ma sem kell a szomszédba mennie erős dalokért. Sőt, ha kell, még hajlandók is csavarni egyet a bevált fogásokon, hiszen nyitásként abszolút nem tipikus darab az I Might Let The Devil Win.

Mindez természetesen nem jelenti, hogy az atlantai nu metal túlélők bármi különösebben nagy vívmányt hoznának magukhoz képest ezen a tizennegyedik nagylemezen. Mindig is egy jól körülhatárolható csapásvonalon mozogtak, talán írtam már korábban: nekem már amikor megismertem őket az első két lemezzel, akkor is az jutott eszembe róluk, hogy ilyen lehetett volna a Living Colour, ha kreativitásuk az ezredfordulós érában szökken szárba, és kevésbé villantós hangszeresek. A hatás a mai napig kézzel fogható, elsősorban természetesen Lajon továbbra is briliáns hangjában és melódiáiban, de a dalszerkesztési húzásokban is hallom náluk a New York-iakat, azzal együtt is, hogy a Sevendust összességében más vizeken mozog.

Sosem voltam kifejezett rajongó, de mindig szívesen hallgattam őket, ez pedig a Truth Killerrel sem változik. Az elsődleges vonzerőt persze ma is a minden túlzás nélkül világklasszis énekhang jelenti. Witherspoont ritkán emlegetjük, pedig generációja egyik legjobb énekeséről beszélünk, bámulatos, veleszületett dallamérzékkel – hallgasd csak meg a nyitódal után mondjuk az Everythinget, ahol az első pillanatban nyakon ragad és nem ereszt, majd minden arcát megmutatja a nóta végéig. Óriási kincs a fickó, még az alapjáratosabb témákba is sikerül olyan pluszt tolnia, amitől automatikusan bekajálom a végeredményt.

Ezen felül a zenéjüket átható, nem numetalos vagy bármilyen más módon fémes, hanem határozottan rockos húzás a másik tényező, amiért az elejétől fogva szeretem a Sevendustot. A pincébe hangolt gitárok miatt mindig súlyos és erőteljes volt a zenéjük, de e lüktetés miatt nagyon könnyű hallgatni őket – ha úgy tetszik, mondhatjuk ezt kommersz vonásnak is, de mit tegyek, én szeretem a jól megírt, egyből ható témákat, itt meg mindig is bőven akadtak ilyenek. Ennek megfelelően most sem nehéz összehaverkodni a No Revolutionnel, a Sick Mouthszal, a Holy Waterrel, a Leave Hell Behinddal és társaikkal. Ezen belül pedig az aktuális anyagon is akadnak masszívabban a gitárokra építő darabok, több elektronikával operáló, szövevényesebb hangszerelésű témák, és ahogy írtam, Lajon miatt mindet jó hallgatni, még akkor is, ha adott esetben ismételten a fegyvertár már régről ismert darabjait tekinthetjük meg. De most tényleg, miért is kellene ennyi év után mást csinálniuk? A bandának van egy jellegzetes stílusa, és kész. A hangzás meg Elvis Baskette, ennél többet aligha kell mondanom.

Mivel ez egy kiegyensúlyozott színvonalú lemez Lajonéktől, fanoknak szerintem akár egy kilencest is simán megérhet, akinek meg csak egy zenekar a sok közül a Sevendust, annak gondolom, ugyanolyan lesz a Truth Killer is, mint a többi munkájuk, úgy nagyjából egy hetes. Én meg most is az arany középutat választom, szóval kiegyezünk egy megbízható erősnyolcasban.