Shock!

A Shinedown európai szemmel nézve surranópályán nőtt nagyra, elvégre a tengerentúlon már arénasztárnak számítottak, amikor errefelé elkezdett derengeni a név a nagyközönségnek. A zeniten már túlléptek, ami valahol törvényszerű is, hiszen a Planet Zero a hetedik stúdióalbumuk, a méreteket azonban ettől még nem érdemes lebecsülni: Brent Smithék minden eddigi sorlemeze minimum arany odaát, ez pedig a mai világban párját ritkító eredmény egy rockbandától. A Planet Zero is magabiztosan kezdett a Billboard Top 5-ben, és minden megvan benne ahhoz, hogy újabb szépen prosperáló időszakot hozzon nekik.

Törvényszerű, hogy a mostanában megjelenő lemezeken ilyen vagy olyan formában visszaköszönnek az elmúlt bő két év tapasztalatai és történései. A legutóbbi, négy évvel ezelőtti Attention Attentionhöz hasonlóan laza konceptalbumnak tekinthető új mű is garantáltan másmilyen lett volna a lezárások nélkül, amik csak még tovább élezték az amúgy is feszült amerikai belpolitikát. Inkább személyes jellegű elődjével szemben a Planet Zero így kicsit disztopikus sci-fi keretet kapott, de ha nem figyelsz oda rá direkt, ez akár fel sem tűnik: az összefüggő jelleget leginkább a dalok közötti hangulatos, cyberpunk-ízű kis átkötőkkel hangsúlyozzák, didaktikusan szájbarágott sztori nincs, egységében és részleteiben is élvezhető az album.

Kedvelem Brentéket, de kicsit velük is úgy vagyok, mint a Halestormmal vagy a Black Stone Cherryvel: pontosan tudom, milyen lenne egy tízpontos Shinedown-lemez, baromira szeretném is hallani, de eddig még nem sikerült elkészíteniük. Nincs ez másképp most sem (és mivel bőven negyvenes arcokról beszélünk, alighanem már így is marad), ugyanakkor mindenképpen a banda erősebb munkái közé tartozik a Planet Zero. Nem tudom, miként sikerült megvalósítaniuk, de kimondottan változatos az anyag, mégis egységesebbnek hat, mint némely elődje, és ezúttal a túllírázás csapdáját is elkerülték. A 2184 intró után mindjárt két harapós tétellel indítanak, és a szinte punkosan pörgős, lendületes No Sleep Tonighttal meg az összekeverhetetlen groove-ra rákanyarított címadóval egyből jól megalapozza a hangulatot. A folytatásban pedig tényleg minden felvonul, amitől csak jó ez a csapat: csúcsminőségű énekdallamok a Dysfunctional You melankolikus rádiórockjában, masszás, súlyos riffelés és nagyívű refrén a Dead Don't Die 21. századi poszt-grunge/metál-egyvelegében, nem kevés klasszikrock a szimfo-ízekkel is játszó A Symptom Of Being Human és a Smith libabőrös dallamaival kábító Hope líráiban, együtténeklős kórus a The Saints Of Violence And Innuendo zajos alter-metáljában.

Ha mindez nem lenne elég, az America Burning pattogós, bluegrasses futamaival teremt sajátos feszültséget, a Daylightra meg a gospeles vokálok miatt kapod fel a fejedet, vagyis tényleg ügyeltek rá, hogy minden számnak önálló karaktert adjanak. Ez többnyire sikerült is, bár mint említettem, a megnyerő összkép ellenére ez a lemez sem csont nélküli, néhány átlagosabb tétel azért becsúszott, és van, ami nekem személy szerint nem annyira jön be. A Sure Is Fun a maga furcsa, felgyorsítottnak tűnő megoldásaival, illetve a nem kevés My Chemical Romance-ízzel elővezetett Army Of The Unappreciated szerintem nem áll igazán jól a Shinedownnak (bár biztos vagyok benne, hogy sokaknak épp ezek lesznek majd a kedvencei), mint ahogy az attitűdjét tekintve szintén efelé húzó What You Wanted grandiózus fináléja sem. Bár Smith egyébként utóbbiban is baromi jól énekel, ezt igazságtalanság lenne nem megemlítenem. Mint ahogy az Eric Bass (...) basszer által megálmodott hangzás is óriási.

Kiegyensúlyozott, rengeteg munkát rejtő album a Planet Zero, száz százalékban a mai rockszínpadokra szabott muzsikával. Nem mondom, hogy klasszikus értékű kinyilatkoztatás, de sokat lendíthetne a műfaj évek óta kátyúba ragadt szekerén, ha több ilyen lemezt találnánk a mai mainstream felhozatalban.