Shock!

A Sick Of It All originális NYHC-ja egy különösen alattomos parasztlengő. Semmi agyalás, semmi taktikázás, semmi különös, csak egy lendületből leadott irtózatos erősségű pofon oda, ahol az a legjobban fáj. És ez így megy már közel harminc éve, az elvárt színvonalon, bárminemű csalódás és/vagy meglepetés nélkül. Hogy aztán ezt valaki primitív egyszerűségnek, vagy célirányos tömörségnek tartja-e, a lemezeket pedig egysíkú unalomgerjesztőknek hívja, vagy épp azt hangoztatja, hogy a csapat milyen hithűen menetel előre a maga által megszabott elvek szerint, voltaképpen csak ízlés és szimpátia kérdése. A magam részéről mindig is szimpatizáltam a Koller tesók által vezérelt négyessel, és bár elismerem, hogy tényleg nem álltak kétszer sorba, amikor a változatosságot osztották (pedig elsőre zárva volt a bolt), de ezt sokkal inkább az általuk kultivált stílus kontójára írom, mint az övékére.

A queensi négyes legutóbbi két anyaga, a Death To Tyrants és a Based On A True Story kiugróan jól sikerült, várható volt tehát, hogy a HC-hősök még annyira sem fognak változtatni a recepten, mint korábban. Nem is követtek el ilyen csúfságot, ugyanúgy Tue Madsen a producer (így aztán a hangzás is ugyanaz), ugyanúgy a Century Media a kiadó, és ugyanolyan dühödt, energiától szétrobbanni akaró elegy a tizennégy dal is, amit itt hallhatunk. Sőt, ezúttal mintha a hárdkór jelleg még jobban ki is csúcsosodna, mint legutóbb, ahol korábban hébe-hóba fémesebb megoldásokkal is lehetett találkozni, most ott is csordavokállal, dühödt csépelléssel, vagy épp vidám ugrabugrával találjuk szembe magunkat. Rögtön a Sound The Alarm alig másfél perces rohama ledönti lábáról a gyanútlan hallgatót, kétséget sem hagyva afelől, hogy a SOIA vajon még mindig az igaz ügyet szolgálja-e. Lou Koller szigorú vokálja, tesója, Pete laza csuklóval elreszelt témái, valamint a Setari / Majidi páros feszes ritmusai mind-mind a régiek, szinte már otthonos jelleget kölcsönözve a mókának. Sorjáznak egymás után a leendő koncertfavoritok (2061, Road Less Traveled, pláne a tesztoszteron-túltermeléses Get Bronx), miközben egy-két tétel hangulatilag akár még a Scratch The Surface-re (a SOIA közmegegyezéses főműve) is felfért volna, gondolok itt a Facing The Abyssre és személyes kedvencemre, a Never Back Downra.

A korong aztán a felétől kicsit kezd gyengülni, gyorsvonatként száguld tova minden tétel, és egyre kevesebbnek tűnik az elsőre rögzülő momentum, egyre több és zavaróbb a csorda állandó háttérőrjöngése. Komoly gond persze ezzel együtt sincs, pláne, hogy volt pofájuk a korong toronymagasan legnagyobb slágerét, a DNC-t betenni záró számnak. Ebben a közegben epikus hosszúságúnak számító, már-már háromperces dal ez, és egyszerűen annyira hallgattatja magát, hogy az szinte megmosolyogtató. Hatásvadász és blőd? Lehet, de akkor is ezt a refrént dúdolom magamban két napja, és mióta reggelente a Last Act...-et hallgatva megyek munkába, a szokásos dupla adag reggeli kávém lecsökkent szimplára. Úgyhogy máris megérte a dolog.

Meggyőződésem, hogy ezt a fajta muzsikát senki nem játssza jobban a SOIA-nál, bár arra is letenném a nagyesküt, hogy volt már ennél sokkal jobb lemezük, nem is egy. De akkor is, nagyon jó dolog, hogy van egy ilyen megbízható és következetes banda, aki konokul leszegett fejjel megy előre a maga útján, és bizony nem jó eléjük állni. Mert nagyon könnyen megvillan az a bizonyos parasztlengő.