Shock!

Miután teljesen jogosan nekünk szegeztétek a kommentszekcióban, hogy a tavalyi Sick Of It Allról azért csúnya dolog volt nem írni, nem tudok mást tenni, mint megemlékezni a novemberi albumról, bár most már lassan le akarjuk zárni a 2018-as restanciákat. Igen, tudom, van elég, nem kezdem el megint magyarázni... Pedig a Wake The Sleeping Dragon!-t még hallgatom is, mióta kijött, tehát szó sincs olyasmiről, hogy megfeledkeztünk volna róla. Csak éppen ezen a ponton bejön a dilemma: most írjam le róluk megint ugyanazt, amit már annyiszor?

Komolyan, ha legalább egyszer készítene a banda egy szar albumot, azt legalább önismétlés nélkül ki lehetne vesézni. Most viszont megint csak annyit tehetek, hogy leírom, amivel úgyis mindenki tisztában van: igen, a Sick Of It All még mindig a legjobb abban, amit csinál. A vadállat borítóba csomagolt album megint nem mutat nüansznyi elhajlást sem, Lou Kollerék ugyanazt hozzák rajta megint 33 percben, tizenhét dalban, amit szoktak. De nekik egyszerűen jól áll ez az egész, mint ahogy az ember mindig bekajálta az újabb és újabb Motörhead-lemezeket is. Nem érzed önismétlőnek, nem érzed unalmasnak, és ami a legfontosabb, eszedbe sem jut közben olyasmi, hogy ötvenes arcok akarják rajta előadni a huszonöt évest. A Sick Of It All ehelyett ma is simán mindenkinek az agyába döngöli, hogyan kell játszani ezt a fajta zenét, a többiek meg legfeljebb kedves, aranyos nebulóknak tűnnek mellettük.

Ezen túlmenően pedig őszintén úgy gondolom, hogy ennyi év után tényleg nincs mit kivesézni egy Sick Of It All-albumon, a név tényleg mindent elmond, amit tudni kell róla. Az Inner Vision, a That Crazy White Boy Shit, a To The Wolves, a címadó téma, a zseniális című és még zseniálisabb refrénű Beef Between Vegans, netán a Bad Hombres a SOIA-hangzás morcosabb, pörgősebb, zúzósabb oldalát mutatja. Utcaszagú, minden hangjukban valóságos, lélegző NYHC-témák ezek a banda jellegzetes groove-jaival, tempóváltásaival, úgy jók, ahogy vannak. Eközben a Rise Against-frontember Tim McIlrath vendégeskedésével ékesített Bull's Anthem a banda legdallamosabb arcát villantja fel, akárcsak az Always With Us. Utóbbiban – nézz hülyének nyugodtan, de akkor is – még valami halvány ősrockos húzást is érzek. És persze a jól bevált Tue Madsen-féle hangzás is a helyén van.

Valahol bámulatos, hogy egy lassan harmincöt éves zenekar folyamatosan ilyen egyenletes teljesítményt képes nyújtani, és ennyire nem jelentkezik náluk a fáradás egyetlen jele sem.