Ugyan mindig is kedveltem a földrajzot, de Srí Lankáról például nem túl sok mindent tudok. Annyi ugrik be, hogy a régi neve Ceylon volt, a fővárosa pedig Srí Jayawardenepura Kotte. (Ez utóbbi fontos tényt kizárólag amiatt jegyeztem meg, hogy ha találkoznék az öreg hapsival a 24. jelenetből, mind az öt három kérdésére meg tudjak felelni.) Meg azzal is tisztában vagyok, hogy létezik egy hatalmas szikla köré/belsejébe emelt ősi városuk, aminek a neve Sigiriya. Ezt is csak azért, mert van egy walesi zenekar, ami ezt a nevet választotta magának. Az ő második lemezükről szól ez a néhány bekezdés.
A legendás doom/stoner-formáció Acrimony utódzenekarának (a banda eredeti tagságában az Acrimony négyötöde helyet kapott) első lemezét anno nagyon tudtam szeretni, mert úgy éreztem, kicsit más utakon bár, de valóban továbbviszik a földre ejtett fonalat. Ugyanakkor a Darkness Died Today esetében ezt már nem merném annyira biztosan rávágni. Nem rossz lemez ez persze, viszont azt sem érzem, hogy ilyen vagy olyan szempontból kiemelkedne a nagy stoner masszából (mert berzenkedjen bármennyire is tőle a négyes, ők bizony még mindig ennek a szcénának képezik a részét). És ezt a legkevésbé sem akarom az új énekes, Matt „Pipes" Williams nyakába varrni, mert rajta semmi nem múlik, Anselmót és Cornellt egyszerre idéző, kifejezetten füstös hangja frankón elvinné a dalokat a hátán. Már ha lenne rá lehetősége, mert hát néhol bizony annyira hátra keverték, hogy nem is értem, mi lehetett a céljuk ezzel (ráadásul ez a dolog már az első lemeznél is jelentkezett, tehát feltételezem, koncepcióról lehet szó). Pedig Pipes már a nyitó Dragging The Bonesban is szépen teljesít, a nyugisabb pillanatokban pedig újra és újra meg-megvillan.
Oké, a szőrmók Stuart O'Hara gitárjátéka még mindig elsőligás, és tényleg sokszor odavágnak azok a varacsk riffek (Return To Earth, Tribe Of The Old Oak, Obelisk), de kevés az igazán olyan jellegű pillanat, ami azt a bizonyos hátrahőkölős érzetet kelti. Leginkább azok a darabok ilyenek, amik valami mást, valami különöset tartalmaznak, mint amilyen a vendégzenész Charlotte Nicholls csellójátéka a Guided By Mountainsben, vagy a záró, valóban remekbe szabott Sleeping With The Dogsban. Ezekben a témákban még csipetnyi kelta ízt is érzek, és ha csupa ilyenből állna a lemez, egyetlen rosszalló szavam sem lenne. A kedvenc tételem pedig mindezzel együtt is a Freedom Engines, ami hangulati hullámvasútként funkcionál a kissé egykaptafára készült tételek közepette, és ebben még szerencsére az egyébként elég motiválatlan teljesítményt nyújtó Darren Ivey dobos is kimondottan összekapja magát.
Amíg hallgatom, igazán nagy bajom nincsen a kettes Sigiriyával, de a lemez szűk negyven percének lecsordogálását követően nem túl sok marad meg emlékezetemben. És akkor még ott van ugye a furcsa arányokkal dolgozó, tompa keverés is, amivel tökéletesen soha nem sikerült megbarátkoznom, pedig rágom már jó pár hónapja a lemezt. Semmi különösebb gond nincs itt, de őszintén bevallva, ez már sajnos nem az Acrimony egykori szintje.
