Shock!

Nem hiszem, hogy túl sok mindenkinek csengene ismerősként az elnevezését Srí Lanka sziklatömbre épült, misztikus ősi városától kölcsönző formáció neve, pedig tagjai bizony már sokat tapasztalt veteránok. (Zárójelben egy lényeges szolgálati közlemény: mindazok számára, kik a Halálnak Hídján átkelni kívánnak, életbevágóan fontos tudniuk, hogy Srí Lanka fővárosa Sri Jayawardenapura Kotte!) Mert hát létezett egyszer egy remek csapat, amit úgy hívtak, hogy Acrimony. Ha kicsit is érdeklődsz a stoner/doom zenék iránt, akkor most nagy hevesen bólogatsz, hiszen a walesi banda vitán felül ott volt a színtér legjobb, leginnovatívabb formációi között. Ha lenne igazság, akkor most a tőlük nem is sokban eltérő Kyuss-szal emlegetnék őket egy lapon. Ők is imádták az improvizatív jammelést, a hagyományostól eltérő dalszerkezeteket, és még amerikai kollégáiknál is markánsabban jelent meg náluk a pszichedelikus zenék hatása, főleg a Firedance féle bődületesen hosszú dalaikban. Ha nem tudod, miről beszélek, mindenképp hallgasd meg második (egyben sajnos utolsó) lemezüket, a zseniális Tumuli Shroomaroomot, ami minden idők egyik leginkább szétcsúszott, begombázott korongja, emellett pedig a valaha készült legjobb stoner cuccok között a helye.

Az Acrimony az ezredforduló környékén nyomta el végleg a jointot, hogy a tagok később olyan bandákban bukkanjanak fel, mint az Iron Monkey, a Lifer, a Dukes Of Nothing vagy a Yeti. Aztán bő évtizeddel később újra egymásra találtak, mindösszesen Matthew Lee Davies gitáros a hiányzó, és létre is jött a Sigiriya. Örvendezzünk vala, de azt azért szögezzük le jó előre: ez bizony itt egyáltalán nem az Acrimony sztori folytatása! Ezért aztán a Return To Earth lemezcímnél találóbbat csak nehezen találtak volna: a srácok valóban visszatértek a Földre, a Sigiriya sokkal földhöz ragadtabb, hagyományosabb szerkezetű zenét művel elődjénél. Pusztán a majd' tizenegy perces záródal, az elszállt, jammelős, nagyszerű Deathtrip To Eryri fért volna fel valamelyik Acrimony lemezre (ennek megfelelően természetesen ez is az abszolút kedvenc), a többi tétel sokkal direktebb, ami persze nem azt jelenti, hogy azok rosszak lennének, sőt!

Ahogy a The Mountain Goat bugyborékoló basszusfutamai (az ősember kinézetű Paul Bidmead ízes játéka szerencsére mindvégig szépen előre keverve szerepel) felvezetik a lemezt, azzal egyből a lecsóba csapnak: a „High on the hill I stand alone" nyitósor ellenére rögtön egyértelművé válik, nem sok olyat fogunk itt hallani, ami például Weedeater vagy Bongzilla lemezekről ne lehetne ismerős, de mondhatnám akár a régi versenyzők közül a Sleepet is. Ami azonban egy kicsit más: Dorian Walters régi erejéből mit sem vesztett, kevéssé agresszív, inkább dallamokra törekvő hangja más stílusok felől közelítő hallgatóknak is simán bejöhet. Ráadásul ezek az arcok nagyon értik ám a dalszerzés mibenlétét: a lemez húzótétele, az adrenalintól csöpögő Hurricane például egyszerre súlyos és slágeres, de a nehéz fejjel döcörgő alkeszhimnusz Whiskey Song, vagy épp az elborult Dark Fires sem sámli. Stuart O'Hara szólói is jobbára emlékezetesek, bár én helyenként túlzottan élesnek hallom őket az amúgy a pincébe lehangolt összképhez képest, de ennyi azért simán belefér.

A walesi fickók tavalyi lemezükkel valóban visszatértek a Földre, nyersebbek, súlyosabbak, mint egykoron, és ha a magam részéről sokkal jobban is bírtam, mikor még színes felhők között jártak, azért bármikor szívesen hallgatom a Return To Earth-öt is. A mindössze hétszámos, harminchat perces korongtól nem szabad semmi extra dolgot várni (pláne nem Acrimony féle zsenialitást), de baromi jól tud esni. „Bong On – Live Long!" – ahogy egykori válogatásanyaguk címe is mondja.