Shock!

A mai zeneipari viszonyok egyik sajátossága a közvetítő közeg szétaprózottsága. Ha mondjuk húsz éve valakit nyomtak az MTV-n, mindenki ismerte az adott bandát, ma ezzel szemben ha nem figyel az ember, számára szinte észrevétlenül nőnek egészen nagyra bizonyos előadók. Itt van például a Magyarországon is visszatérő vendégnek számító Skillet, akik novemberben már önállóan is két teltházas bulit nyomnak majd az Akváriumban, a tíz évvel ezelőtti Monster daluk 275 millió megtekintésnél jár a YouTube-on, és amúgy is tele vannak amerikai arany- meg platinalemezekkel. Talán nem fütyüli a dalaikat még a sarki fűszeres is, de ilyen paraméterekkel nehéz lenne mást mondani rájuk, mint hogy ez itt bizony egy sztárzenekar.

Mindez egyébként a friss Victorious hallatán is abszolút érthető. A Skillet az elejtől fogva kommersz oldalról fogta meg a dolgokat, ez itt baromira nem az underground muzsikája, viszont a John Cooper énekes/gitáros, illetve hites neje, a szintén gitáros/néha énekes Korey vezette banda dallamérzéke mindig is kivételesnek számított. Képességeik természetesen nem tűntek el erre a tizedik stúdióanyagra sem: ha nem idegenkedsz a korszerűen megszólaló, modern rádiós rockmuzsikáktól, neked írták az anyagot. Amennyiben pedig valahogy elkerültek eddig – mint írtam, ilyesmi manapság bizony simán előfordulhat, mainstream sikerek ide vagy oda –, de bírod az olyan csapatokat, mint a Shinedown, a harapósabb Nickelback, netán a már nem rappelős, hanem igazi dallamokkal operáló, késői Papa Roach, nyugodtan próbálkozz velük, szerintem találsz majd olyasmit itt, ami tetszeni fog.

Én magam nem vagyok Skillet-fan, de azért sok dalukat kedvelem, és ez a Victoriousre is áll. Mondanom sem kell, hozzám leginkább a csapat energikus, robbanékony nótái állnak közel, és határozottan úgy vélem, hogy amúgy is ezekben a legerősebbek. Ékes példa erre a You Ain't Ready dögös-tökös, húzós rockslágere mindjárt másodikként az anyagon, az elsőre megtapadó, gyilkos arénarefrénnel ellátott Save Me, netán a záró, tökéletesen felépített, roppant erőteljes Back To Life – ezúttal szerintem ez a három dal sikerült a legjobban. Aztán akad, ami nem annyira az esetem. Így például a címadó nagyon maira szabott pop/rockja nekem már sok, de mondjuk a Terrify The Dark is olyan, hogy talán még Chad Kroeger is túl nyálasnak találná, a vonós hatású effektekkel alábúgatott Anchor meg aztán főleg. Viszont a dallamok ezekben is igazi dallamok, és ülnek is rendesen, ezen nincs mit vitázni.

A méregerős melódiák mellett a Skillet kvalitásait mutatja, hogy még a fenti két kategória közötti, szürkezónás témáik között is megbújnak olyanok, amelyekben fel-felkapja az ember a fejét a hangszerelési megoldásokra, érdekes húzásokra, akármilyen kommersz is a végeredmény. Ott van például a Finish Line, amely aligha lesz direkt közönségkedvenc a bulikon, mégis a lemez egyik legmarkánsabb karakterrel rendelkező dala. Vagy hiába indul törzskönyvezett 21. századi rádiós darabként a This Is The Kingdom, a végére ebben is jóval magasabbra jutnak, mint várnád. És ha már utóbbi számot említem, a csapat tök jól megtalálta az egyensúlyt azon a téren is, hogy akit nem érdekelnek a keresztény irányultságú szövegek, akár figyelmen kívül is tudja hagyni ezeket. Vagyis prédikálásról, visszatetsző, direkt térítésről most sincs szó.

Nyilván nem jöhet be mindenkinek ez a zene, de a Skillet dalszerzői-slágergyártási képességei elvitathatatlanok, szóval a sikerük nemcsak érthető, de megérdemelt is. Csak azért marad a feles pontszám, mert ezt a természetellenes, túldigitalizált hangzást egyszerűen senkitől sem vagyok képes hosszabb távon tolerálni, hiába tetszik a dalok többsége.