Shock!

Érdekes, hogy noha már együtt van egy ideje az új, négyes felállás, a Sodom még nem jutott el a következő nagylemezig. Alighanem ők is érezhetik, hogy itt lenne már az album ideje, hiszen ez már a második EP-jük ebben a leosztásban. A kiadványra három friss dal került fel, ezek közül azonban csak a Genesis XIX kap majd helyet a 2020 első felében várható friss stúdióanyagon, ez viszont helyből címadóként. Emellett egy újravett és egy élő klasszikussal is kedveskednek a rajongóknak Onkel Tomék.

Nem éppen szokványos megoldás a majdani lemez címadó számát egy ilyen típusú anyagon elsütni. Még kevésbé tudom értelmezni, hogy számomra egyértelműen a Genesis XIX a legkevésbé meggyőző a három új nóta közül, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy valami elképesztő módon túlnyújtották. Önmagában véve cseppet sem rossz ez a jellegzetes, vérmocskos Sodom-repesztéseket kimértebb, fenyegető hangulatú, lassabb betonozásokkal keverő darab, de 6 perc 42 másodpercben? Komolyan, Tom, ne már... Ha fele ilyen hosszú lenne, azt mondanám, perfekt, így viszont a vége felé már szabályosan imádkozik az ember, hogy hagyják végre abba.

A kicsit dallamosabbra vett Down On Your Knees ezért aztán lényegesen jobban tetszik: egy percet mondjuk ebből is le lehetne csípni, viszont fogósabb, ragadósabb nóta a maga old school heavy/thrash riffelésével, a refrén kimondottan pofás. Az ilyesmire szoktunk olyan hangzatos fordulatokat használni, mint például mocorogni kezd a felvarrós farmermellény a szekrényben és társai. A békebeli érzésvilágot egyébként a hangzáskép is erősíti a Blackfire összekeverhetetlen gitárjának tetejébe kevert dobsounddal, szóval teljes az illúzió. Ezzel kissé kontrasztosabb módon maga az Out Of The Frontline Trench olyan elemeket vegyít a klasszikus Sodom-hangulatok közé, amelyeket inkább a banda későbbi követőitől várna az ember: a gitártémákban, illetve Tom hisztérikusabb bömbölésében egyértelműen ott figyel némi szolid blackes fűszer is. Szintén ütősebb dal a Genesisnél, ha engem kérdezel.

Ami a tényleges bónuszokat illeti, az Agent Orange bolygatását annyira nem értem, ez a dal úgy autentikus a '89-es lemezen, ahogy van – oké, most kicsit vaskosabban, korszerűbben szól, de igazából nem tettek hozzá semmit. A Bombenhagel tavalyi koncertfelvétele hallatán pedig leginkább az fülbeötlő, mennyire problémás az Asphyxből és a Desasterből ismert Stefan „Husky" Hüskens dobolása. Szerintem ezzel az erővel be lehetett volna venni akár valami éhes fiatalt is, aki technikailag és feelingre is keresztbe lenyeli ezt a csókát, gondolom, lett volna jelentkező az állásra. De hát nem látok Tom fejébe...

Ízelítőként, ajándékként korrekt cucc ez az EP a rajongóknak, ha már átcsúszott a lemez 2020-ra, de azért nem hallgathatom el: az Angelripper által motiválatlanként, elkényelmesedettként jellemzett két kirúgott zenésztárs új bandája, a Bonded egyelőre izgalmasabbnak tűnik a kétgitáros Sodomnál.