Shock!

Nem csupán a Sólstafirt, de magát a post-rock címkét is komoly képzavarnak érzem köreinkben, más-más okokból, természetesen. Utóbbi kezelése egyéni értelmezés kérdése csupán, avagy az értelmezési kísérletekről való visszapattanás hozadéka, mindenesetre megtanultam vele együtt élni. Az izlandiakkal szintén, és be kell valljam, ez volt a nehezebb menet. Nem könnyű fogást találni Aðalbjörn Tryggvasonék életművén, ráadásul láthatóan a színtér is egy emberként, szó nélkül borul térdre újkori ténykedésük előtt, nekem pedig a hálátlan feladat jut, hogy megfogalmazzam, hogy fest mindez az én – némileg a fentiekkel ellentétes – nézőpontomból.

Általában igyekszem legfeljebb érintőleg foglalkozni a zenekari külsőségekkel, legyen az kiállás és/vagy lemezborító, de a Sólstafir esetében a koncepciót szétfeszítő ellentmondások valahol itt kezdődnek. Adott ez a cowboykalapokba és Flying V-kbe öltöztetett, szakállas kvartett – extrém fazonok egy extrém országból, akik újabban mégis valami olyasmi, édeskés zamatú, behízelgő post-muzsikában utaznak, amire ilyen irányból végképp nem számítottam volna. Természetesen nem új keletű fejlemény ez az uraknál, pár éve már egyértelműen ráléptek erre az útra, és ötödik sorlemezük is az ezt megelőző, 2011-es Svartir Sandar világát építi tovább, tudatosabb, higgadtabb gondolkodással.

Annak ellenére, hogy az Ótta megfér egy szimpla CD-n, elődjéhez hasonlóan rengeteg muzsikát rejt, újfent ékes izlandi nyelven előadva. Tiszteletre méltó törekvés anyanyelvi koncepcióra felfűzni egy nemzetközi fogyasztásra készült produkciót, ami itt úgy valósul meg, hogy az album nyolc tétele a napszakok ősi, izlandi elnevezése nyomán keresztelődött. Nekünk, akik a nyelvet nem beszéljük, és minden továbbit a zene által keltett hatások alapján kell magunkban felépítenünk, nincs más dolgunk, mint megvizsgálni, hogy a hangok képesek-e bennünket a pirkadattól az éjszakáig elnavigálni. Ha pedig ezt döntő szempontnak tekintem, akkor velem az Ótta kudarcot vall.

Egységesebb, kompaktabb képet mutatnak a dalok, mint a Svartir Sandar nehezebben kiismerhető kísérletezése, de talán éppen ezért nem érzem azt, hogy a zene A-ból B-be juttatna. Véletlenszerű sorrendben is ugyanazt a hatást váltják ki belőlem a nóták: kellemes komfortérzetet, egy párhuzamos univerzum békéjét, ahonnan a várt súlyt és az esszenciális gátlástalanságot erősen hiányolom. Ízlések és pofonok persze, de az Ótta mégiscsak alapvetően énekre és billentyűs hangszerekre épül, pedig én úgy ismertem ez idáig a bandát, ahol az előzőek egyikének sincs avatott kezelője. Tryggvason itt mindenesetre meglepően jókat énekel, ezt elvitatni tőle alaptalan lenne, viszi a hátán a produkciót, a többiek viszont mintha már csak az összkép színesítése végett másztak volna elő a jégveremből.

Koherens, kiforrott, szépen kidolgozott munka az Ótta, hozzám mégsem beszél olyan nyelven, ami belül is megérintene. Ebben a műfajban a Cult Of Luna például nagyságrendekkel hatékonyabban képes indokolni saját létezését, miközben a mondanivaló akár szavak nélkül is testet ölt. A Sólstafir ehhez képest csupán kellemes szórakozást kínál, én pedig pontosan az ilyen típusú lemezekre szoktam hetest adni.