Nem tudom, létezik-e még olyan olvasó, akit lázba hoz egy új Sonata Arctica-album a három esztendővel ezelőtti, enyhén szólva is átlagon alulira sikeredett The 9th Hourt követően, meg úgy egyébként is. Utóbbi album amellett, hogy a zenekar mélypontjának is nyugodtan nevezhető, egyértelműen bizonyította, hogy Tony Kakko és csapata szinte minden petárdáját eldurrogtatta már a fényesen ragyogó kezdetek óta, s az izgalmas új nóták megírása helyett továbbra is csak sótlanul, színtelenül topognak egy helyben. Úgy látszik, egyre inkább igazságot nyer a logikus és józan paraszti mondás, miszerint minél mélyebb gödröt ás valaki, annál nehezebben kászálódik ki belőle.
A klasszikus Procol Harum-szerzemény óta jól tudjuk, hogy a sápadtságnak létezik egy különlegesen fehér árnyalata (A Whiter Shade Of Pale), vagy akár megemlíthetném a Fates Warning kellemesen szürke tónusú nótáit is (A Pleasant Shade Of Gray) a Talviyö albumon hallható muzsikával szemben, amelyről sikerült megállapítanom, hogy bizony létezik az unalomnak is egy olyasféle kékeslila árnyalata, amivel tökéletesen lehetne jellemezni e dalcsokrot. Jóllehet a fő dalszerző ennek pontosan az ellenkezőjét hangoztatta a promóciós interjúkban, sőt, egyes nótákat a zenekar eddigi legerősebb pillanatainak jelölt meg. Utóbbi amellett, hogy szégyentelenül övön aluli és üres marketinges fecsegés, még viccnek is rossz. Akinek ezt egy több mint húsz éves karrier után még beveszi a gyomra, annak váljék egészségére, nekem ezt már egy évtizeddel ezelőtt sem tudta volna Tony hihetően eladni. De bocsássunk meg neki – gondoltam –, még mielőtt megismerkedtem volna a friss, állítólagosan atomerős új nótákkal.
Sajnos ezúttal is többnyire csalódnom kellett, ugyanis a nívó egy fikarcnyit sem lett fényesebb az előző fejezethez képest. A dalok között nemhogy a Sonata-történelem legerősebbjeit nem találom, de még csak a „szódával még azért elmegy" minőségű tételek felfedezéséhez is az évtizedek óta a szekrényem sarkában gubbasztó mikroszkópomat kellett leporolnom. És itt most nemcsak a címét tökéletesen meghazudtoló, laposan elterülő Whirlwindről vagy a folytatólagos sztori utolsó mozzanatát prezentáló, dögunalmas Last Of The Lambről beszélek, hanem arról a komor valóságról, hogy az anyag közepére helyezett, egész kellemes, folkos instru nóta (Ismo's Got Good Reactors) után gyakorlatilag keresni kell a zenekar korai érájára jellemző, kitörölhetetlen melódiákat. Magyarul: a sokszori ismétlés ellenére – néhány ügyesen eltalált (újra felhasznált) figurát leszámítva – is úgy suhannak el melletted a számok, mintha ott sem lettek volna. A klipre kimásolt, felejthető Little Less Understandingben és a Coldban hallható, szintén „valahonnan már ismerős" dallamokat pedig már képtelen vagyok számon tartani, hányadszor is próbálják nekünk eladni. Egyedül talán a Storm The Armada vibráló szimfonikus aláfestése, illetve a klasszikus sonatás stílusjegyekkel operáló Who Failed The Most idéz fel bennem jóleső emlékeket, de ezek is inkább csak arra ösztönöznek, hogy helyettük a Reckoning Nightért, a Silence-ért vagy az Eclipticáért nyúljak a gyűjteményben. S ahogy az már lenni szokott, ezúttal is van egy bónusznóta (You Won't Fall), ami ugyanúgy erősebbre sikerült a lemezre felkerült szerzeményeknél, mint három éve.
Egy-két momentumot leszámítva a Talviyö albumon hallható muzsikának kábé a fele szigorúan B-oldalra (mármint ínséges időkre) való nóta, amelyekről nem igazán tudom eldönteni, hogy jó ötlet volt-e sorlemezen is a világra szabadítani. De ezt úgyis jobban tudja nálam a nagyérdemű. Nekem jó ideje olyan érzésem van, hogy a csapat behajtott egy zsákutcába, és a saját tengelye körül forgolódik ahelyett, hogy végre megkeresné a kiutat. Persze továbbra is jóra lehet hallgatni Tony olykor mézédes dallamait, azonban a csapat hosszútávon is szerethető, legütősebb nótáit ismét nem itt fogod megtalálni.
A Sonata Arctica november 25-én Budapesten, a Barba Negrában koncertezik. Részletek itt.
Hozzászólások
Van egy olyan (rossz v. jó?) szokásom, hogy alapból nem alkotok véleményt semmilyen zenéről első meghallgatás után. Tapasztalatom szerint még az elsőre nagyon rossz benyomást keltő muzsika is képes olykor kellemes pillanatokat okozni, ha az ember megadja neki az esélyt. Ezt hívhatjuk jóra hallgatásnak, amiről egyébként komoly vitát lehetne itt nyitni, hogy jó dolog-e v. sem. Először én is kb. 4-5 ponttal akartam "jutalmazni" a Talviyö-t, de aztán úgy éreztem, hogy ez eléggé felületes értékelés lett volna. A pontozást pedig mindig is másodlagosnak tartottam, amivel a mai napig képtelen vagyok megbarátkozni.:)
Teljesen világos, hogy nem az én zeném ez már régen.