A svéd Sonic Syndicate annak idején úgy híresült el, mint a Nuclear Blast tehetségkutatójának nyertese, és elég gyorsan sikert is arattak a kiadó által gondozott kettes lemezükkel, a 2007-es Only Inhumannel. A fiatalok már akkoriban is a skandináv gyökerű melodikus death metal egy lazább, fiatalabb közönség számára áramvonalasított verzióját nyomatták (de ha nagyon akartad, akár metalcore-nak is hívhattad őket), a zene pedig meg is találta a maga táborát. Ezt persze nem kis mértékben köszönhették a korszerű imázskampánynak és a nagy turnéknak, ahová a kiadó benyomta őket...
A We Rule The Night már a harmadik lemezük a Blastnél, a leglényegesebb változás pedig mindenképpen az, hogy a két énekessel felálló banda egyik torka új, Roland Johansson helyett már az angol Nathan James Biggs nyomatja a tiszta dallamokat és kisebb arányban az üvöltéseket.
A csapat eddig sem számított éppen az antikommersz irányzat zászlóvivői közé, a We Rule The Night azonban még az eddigi lemezekhez képest is nagy ugrást jelent előre ezen a téren. A korai idők In Flames, Soilwork behatásainak jóformán végleg búcsút intettek, még szellősebb lett a hangszerelés és minden korábbinál több a tiszta dallam. Ha mindenáron kategorizálnom kellene az albumot, azt mondanám, ez egy modern, súlyos rocklemez, amiben megtalálható az összes elem, amit egy mai tizenéves csak álmodhat magának. Tele van gitárral, de nem annyira tömény, hogy bárkinek is megfeküdje a gyomrát. Az üvöltözés megmaradt, de a dallamos témák és a vokálok szinte folyamatosan ellensúlyozzák, emellett pedig sok billentyűs szőnyeggel és elektronikus effekttel színesítik a megszólalást, többel, mint eddig bármikor. Ha feltétlenül nevet kell mondanom, nekem sokkal inkább a dán Raunchy ugrik be róluk ma már párhuzamként, mint a fentebb említettek, méghozzá annak is egy slágeresre turbózott, bárki által befogadható, teljesen ártalmatlan verziója.
Nem árt vigyázni a We Rule The Nighttal, a dalok ugyanis már-már idegesítően fülbemászóra sikeredtek. A nyitó Beauty And The Freaktől, a nagyon groove-os, okos refrénű Revolution, Baby!-től, a címéhez méltóan pörgős Turn It Up!-tól vagy a címadótól akkor sem fogsz tudni megszabadulni, ha egyébként mindenáron le akarod vakarni őket a dobhártyádról. A leghagyományőrzőbb téma a bónusz Dead And Gone a maga svédes riffelésével, de összességében ez is inkább egy kvázi Killswitch Engage nóta, mintsem In Flames vagy Soilwork. Vagyis minden ízében vérprofi munka a lemez, aminek a sokat látott Toby Wright (Alice In Chains, Slayer, Soulfly, Fear Factory satöbbi) is valami egészen döbbenetes atomhangzást kreált. Lelkesedni viszont így sem tudok érte, aminek ugyanaz az oka, mint néhány hónapja a Roadrunner friss felfedezettjénél, a New Jersey-i Mutiny Withinnél. Nem véletlenül emlegettem akkor is éppen a Sonic Syndicate-et, a két banda ugyanis kábé jó megfelelője egymásnak az óceán két partján. Minden aktuálisat szintetizáló metalt nyomnak általános felsős és középiskolás korú közönségnek megtervezett módon, a produkció zenei részét tekintve abszolút vállalhatóan. A tartalmi oldalt azonban képtelen vagyok bekajálni, mert egyszerűen műanyagból van.
Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy fiatal a célcsoport, én is szeretek egy rakás most futó sikerbandát, amelyek elsősorban olyan tábort mozgatnak, akiknek biológiailag simán az apja lehetnék. A Sonic Syndicate-et azonban sokkal megcsináltabbnak, kimatekozottabbnak érzem a Triviumnál, az Avenged Sevenfoldnál vagy a Bullet For My Valentine-nál. Valóban sok minden rejlik bennük, de a mérlegen kiporciózott összetevők elegyítése közben az ösztönösséget totálisan sikerült kifelejteniük a végeredményből. A borzalmas szövegekkel tetézett, gigamegaübernyálas My Own Life és a Miles Apart balladákkal pedig sajnos még a legtoleránsabb énem sem tud mit kezdeni, ezek egyszerűen rettenetesek.
Sok embernél beüthet ez az album, köztük olyanoknál is, akik eddig nem ismerték a csapatot, vagyis további jó turnékkal és egy kis szerencsével akár komoly áttörést is produkálhat a következő hónapokban a Sonic Syndicate. Érzésem szerint még az Államokban is lenne némi esélyük, de ahhoz nyilván baromi sok pénz kell, amit nem biztos, hogy a Nuclear Blast ki akar majd köhögni. Amíg kiderül, mi lesz a We Rule The Night sorsa, maradjunk annyiban, hogy látom a rációt a lemezben, eszembe nem jutna megkérdőjelezni a produkció működőképességét, de baromira nem én vagyok a zenekar célcsoportja. Ha már svédmetal, az idei felhozatalból sokkal inkább az új Soilworknél maradok: az is egyszerre zúzós meg slágeres, a dolog velejét tekintve azonban ég és föld a különbség a kettő között.
